2013. február 4., hétfő

The Possession (2012)



Az utóbbi években a filmkészítők újra visszanyúltak az ördögűzés illetve a démoni megszállottság témájához. 2011-ben bemutatásra került a Rítus, tavaly pedig két ilyen filmet is vetítettek a mozik: műsorra került a The Devil Inside – Az ördög benned lakozik és jelen cikkem tárgya, a The Possession – Démoni doboz.

Adott egy leány testvérpár, kiknek a szülei nemrégiben elváltak, így ők jelenleg az édesanyjukkal élnek. Szüleikkel a törés ellenére jó kapcsolatot ápolnak, kiegyensúlyozott gyermekeknek tűnnek. Az elvált szülők is viszonylag rendesen viszonyulnak egymáshoz, a lányok hétvégenként az apjuknál vannak. Egyik alkalommal a testvérpár – Hannah és Emily – édesapjukkal autózik, mikor az utca szélén észrevesznek az egyik háznál egy „garázsvásárt”, ahol Emily egy héber írással telefaragott fa dobozt pillant meg. Nem kell sokáig kérlelnie az édesapját, hogy megvehesse. Onnantól kezdve különös vonzalommal kezd kötődni a lány a titokzatos dobozhoz, melyet először képtelen kinyitni. A zár később természetesen enged, a tartalma Emily szeme elé tárul, és ezzel együtt valami nem evilági dolog is útjára szabadul. A lány furcsán kezd viselkedni, a körülötte lévő személyekkel való kapcsolata drasztikus változásokon megy keresztül. Ezek pedig a családbeli képlékeny kötelékekre is rányomják a bélyeget. Mindenki az aggódó édesapát okolja Emily megromlott magatartására, a férfi viszont elhatározza, hogy kideríti, mi történik, és hogy lányát bármi áron megpróbálja meggyógyítani.

A filmművészetben eddig a The Exorcist volt a legzseniálisabb alkotás ebben a témában – nem csak szerintem. Ezen a tényálláson pedig a Démoni doboz sem tudott változtatni.

Ez a film harmatgyenge kísérlet volt, tele van zsúfolva klisékkel, olyan megoldásokat alkalmaz, miket már megannyiszor láthattunk. Nehéz így bármiféle érdeklődést kicsikarni a nézőből, nem hogy némi félelmet vagy feszélyezettséget. A ’73-as Ördögűző nagyon magasra tette a lécet, s hiába megannyi csúcs-szuper modern effektgyártó program, édeskevés. Szemmel láthatóan sok a nyúlás a klasszikustól (még ha csupán a zárójelenetre tekintünk is vissza). Jótól lopni nem bűn – szól a mondás, de azért ne essünk túlzásokba, az összefércelt alkotások ritkán működnek megfelelően.

Bármennyire is igyekeztem pozitívan hozzáállni a filmhez, jelenetről jelenetre omlott össze az eleve sem masszív alapokon álló alkotás. Egy ilyen témát feldolgozó filmtől elvárható, hogy a megszállottság-állapot bemutatása kellő mennyiségű ridegséget és jéghideg tiszta gonoszságot sugározzon. Sajnos erről nem beszélhetünk itt.

A film poszterén szerepel a kíváncsiságot gerjesztő „igaz történet alapján” felirat. Ennek annyi az alapja, hogy anno egy lengyel holokauszt-túlélő tulajdonába került egy hasonló doboz, melyet Spanyolországban vásárolt, mielőtt az USA-ba emigrált. A ládát a nagyanyja varrószobájában tartotta, viszont soha nem nyitotta fel, ugyanis a zsidó folklór szerint egy gonosz szellemet (héberül dybbuk) rejtett magában. A láda konkrét tartalma később kiderült: különféle színű hajtincsek, 2 db 1920-as évjáratú penny, egy kisméretű szobor héber szóval gravírozva, egy szárított rózsa és egy gyertyatartó, melynek 4 polipkarszerű lába volt. Ez a doboz inspirálta állítólag a készítőket a film megalkotásához.

Érdekességként említem meg, hogy a filmben szerepel egy zsidó karakter, aki a kétségbeesett édesapának próbál majd segítséget nyújtani. Ezt pedig Matisyahu formálja meg, aki híres zsidó reggae zenész, aki a maga műfajában eléggé sikeres.

Ami pedig a gonosz szellemet illeti, a filmben lengyel nyelven szólal meg.

A film rendezője Ole Bornedal, akinek egyik híres munkája a Nattevagten és annak remake-je a Nightwatch – Éjjeliőr a hullaházban. Neve bizakodást ébresztett bennem a The Possession-nel kapcsolatban, de hiába tehetséges az úriember, a kezébe kapott forgatókönyvből ő sem tudott többet kihozni.

Chernobyl Diaries (2012)



2011-ben volt a ’86-ban bekövetkezett hírhedt csernobili atomkatasztrófa 25. évfordulója, melynek alkalmából Ukrajna megnyitotta a katasztrófaturizmus előtt Pripjaty város kapuját. Amerika pedig ihletett kapott a szokásos hollywood-i formában és elkészítette az Ideglelés Csernobilban című horrort.
A történet 6 fiatal turista útját mutatja be, akik egy Jurij nevű helyi fazon irányításával befizetnek egy pripjaty-i városnéző túrára. A kezdeti kíváncsi izgatottság hamar életféltő rettegésre változik, mikor a környéket bebarangolva visszaérnek a furgonjukhoz, amiről hamar megállapítják, hogy valaki/valami úgy megbabrálta, hogy képtelenség beindítani. Ekkor a szereplők nagyfokú tehetetlenséget mutatnak fel, amiről megjegyezendő, hogy felettébb idegesítő. Kétségbeesett logikátlan problémamegoldásuk alatt hamar rájuk sötétedik, és ezután nem kell sokat várni arra, hogy az állítólag kihalt zónába rekedt fiatalok rádöbbenjenek, hogy nincsenek egyedül.
Az alkotás 86 perces, amit azért fontos megemlíteni, mert az első 40 perc eseménytelenül zajlik, a film második fele pedig nem igazán igyekszik bepótolni a lemaradást. Ennek fényében azt tudom kijelenteni, hogy feszültségkeltésben nem remekel, így nincs is mit fenntartani. Az edzetlen nézőt talán megcsaphatja némi bezártság-atmoszféra, de ez igen csekély.
A félelem konkrét okozói – gondolok itt azokra a valamikre/valakikre, amik miatt nem is olyan kihalt a zóna – viszonylag elég későn tárulnak a néző szeme elé, ami belegondolva nem lenne rossz döntés, hiszen baljósságot és vele együtt némi félelemkeltést tudna fenntartani végig a film, de amikor erről is lehull a lepel előttünk, könnyen lehet, hogy csalódottság érzése fog rajtunk elhatalmasodni. Nem is kicsit.
A már említett esetlen problémamegoldás hatására nem tudok együtt érezni a fiatal kirándulókkal vagy egyáltalán drukkolni nekik. A forgatókönyv ebben is csiszolatlan volt, nem beszélve a napszakok váltakozásáról, fellelhető abban is némi képzavar.
A producer és a forgatókönyvíró Oren Peli, akinek nevéről rögtön a Paranormal Activity sorozat juthat eszünkbe. A szkript társírója Shane és Carey Van Dyke, akiket azért említek meg, mert ők viszont egy rakat Asylum-film elkövetői, ami újabb balsejtelmet idézhet elő ezen filmmel kapcsolatban.
A rendező Bradley Parker, aki eddig leginkább vizuális effektus fronton volt eredményes, dolgozott a Fight Club, a xXx és a Let Me In alkotásokon.
Érdekességként megemlítem, hogy a film felvételei Szerbiában és hazánkban lettek rögzítve.
A Chernobyl Diaries IMDb-n jelenleg 5,0 pontot mutat, amit kicsit sokallok is talán. Nagyon sok hibát véltem felfedezni, amik kicsit sem elhanyagolhatók. Sajnálom azt, hogy Pripjaty szelleme ilyen borzalommal lett meggyalázva. Európa legnagyobb katasztrófájának színhelye ez, ami a jövő generációinak sok tagját megfogja majd a különlegesen borús atmoszférájával. Ezt a hangulatot pedig egy ilyen egyszerű filmmel képtelenség visszaadni.