Az utóbbi években a filmkészítők újra visszanyúltak az
ördögűzés illetve a démoni megszállottság témájához. 2011-ben bemutatásra
került a Rítus, tavaly pedig két ilyen filmet is vetítettek a mozik: műsorra
került a The Devil Inside – Az ördög benned lakozik és jelen cikkem tárgya, a
The Possession – Démoni doboz.
Adott egy leány testvérpár, kiknek a szülei nemrégiben
elváltak, így ők jelenleg az édesanyjukkal élnek. Szüleikkel a törés ellenére
jó kapcsolatot ápolnak, kiegyensúlyozott gyermekeknek tűnnek. Az elvált szülők
is viszonylag rendesen viszonyulnak egymáshoz, a lányok hétvégenként az
apjuknál vannak. Egyik alkalommal a testvérpár – Hannah és Emily – édesapjukkal
autózik, mikor az utca szélén észrevesznek az egyik háznál egy „garázsvásárt”,
ahol Emily egy héber írással telefaragott fa dobozt pillant meg. Nem kell
sokáig kérlelnie az édesapját, hogy megvehesse. Onnantól kezdve különös
vonzalommal kezd kötődni a lány a titokzatos dobozhoz, melyet először képtelen
kinyitni. A zár később természetesen enged, a tartalma Emily szeme elé tárul,
és ezzel együtt valami nem evilági dolog is útjára szabadul. A lány furcsán
kezd viselkedni, a körülötte lévő személyekkel való kapcsolata drasztikus
változásokon megy keresztül. Ezek pedig a családbeli képlékeny kötelékekre is
rányomják a bélyeget. Mindenki az aggódó édesapát okolja Emily megromlott
magatartására, a férfi viszont elhatározza, hogy kideríti, mi történik, és hogy
lányát bármi áron megpróbálja meggyógyítani.
A filmművészetben eddig a The Exorcist volt a legzseniálisabb
alkotás ebben a témában – nem csak szerintem. Ezen a tényálláson pedig a Démoni
doboz sem tudott változtatni.
Ez a film harmatgyenge kísérlet volt, tele van zsúfolva
klisékkel, olyan megoldásokat alkalmaz, miket már megannyiszor láthattunk. Nehéz
így bármiféle érdeklődést kicsikarni a nézőből, nem hogy némi félelmet vagy
feszélyezettséget. A ’73-as Ördögűző nagyon magasra tette a lécet, s hiába
megannyi csúcs-szuper modern effektgyártó program, édeskevés. Szemmel láthatóan
sok a nyúlás a klasszikustól (még ha csupán a zárójelenetre tekintünk is vissza).
Jótól lopni nem bűn – szól a mondás, de azért ne essünk túlzásokba, az
összefércelt alkotások ritkán működnek megfelelően.
Bármennyire is igyekeztem pozitívan hozzáállni a filmhez,
jelenetről jelenetre omlott össze az eleve sem masszív alapokon álló alkotás.
Egy ilyen témát feldolgozó filmtől elvárható, hogy a megszállottság-állapot
bemutatása kellő mennyiségű ridegséget és jéghideg tiszta gonoszságot
sugározzon. Sajnos erről nem beszélhetünk itt.
A film poszterén szerepel a kíváncsiságot gerjesztő „igaz
történet alapján” felirat. Ennek annyi az alapja, hogy anno egy lengyel holokauszt-túlélő
tulajdonába került egy hasonló doboz, melyet Spanyolországban vásárolt, mielőtt
az USA-ba emigrált. A ládát a nagyanyja varrószobájában tartotta, viszont soha
nem nyitotta fel, ugyanis a zsidó folklór szerint egy gonosz szellemet (héberül
dybbuk) rejtett magában. A láda konkrét tartalma később kiderült: különféle
színű hajtincsek, 2 db 1920-as évjáratú penny, egy kisméretű szobor héber
szóval gravírozva, egy szárított rózsa és egy gyertyatartó, melynek 4
polipkarszerű lába volt. Ez a doboz inspirálta állítólag a készítőket a film
megalkotásához.
Érdekességként említem meg, hogy a filmben szerepel egy
zsidó karakter, aki a kétségbeesett édesapának próbál majd segítséget
nyújtani. Ezt pedig Matisyahu formálja meg, aki híres zsidó reggae zenész, aki
a maga műfajában eléggé sikeres.
Ami pedig a gonosz szellemet illeti, a filmben lengyel
nyelven szólal meg.
A film rendezője Ole Bornedal, akinek egyik híres munkája a
Nattevagten és annak remake-je a Nightwatch – Éjjeliőr a hullaházban. Neve
bizakodást ébresztett bennem a The Possession-nel kapcsolatban, de hiába
tehetséges az úriember, a kezébe kapott forgatókönyvből ő sem tudott többet
kihozni.