2013. november 23., szombat
Pink Flamingos (1972)
John Waters, a híres trashgyáros ezen filmje kellően kimeríti az exploitatin műfaj fogalmát. Gyerekkori barátját kérte fel a film főszerepére, a híres transzvesztita énekes-színész Divine-t.
A film története azon alapul, hogy a Divine által alakított Babs Johnson birtokolja "Amerika leggusztustalanabb személye" címet, melyet egy bulvárlap aggatott rá. Büszkén viseli ezt a bizarr címet, Baltimore külvárosában egy lakókocsiban éli mindennapjait anyjával és fiával - a bulvárlap által ráaggatott címhez hűen igen extrém életvitelben. A "bonyodalom" akkor kezdődik, mikor egy pár - név szerint Raymond és Connie Marble - rossz néven veszi, hogy pont Babs büszkélkedhet ezzel a megnevezéssel. Ugyanis ők úgy érzik, hogy márpedig őket kellene hogy illesse a gusztustalanság díja, mert tevékenységük és groteszk ízlésük által sokkal jobban megérdemelnék, sem mint Babs. Elhatározzák, hogy megfenyegetik és kiiktatják "ádáz ellenségüket". Innentől kezdődik a szardobálás egymás felé oda-vissza - akár szó szerint is.
A film olyan jelenetekkel operál, amelyek a finom lelkű nézőket bizonyára a teljes felháborodás felé irányítják. A két rivális család extrémitását sikerül szépen ábrázolni: Babs édesanyja például egész napját egy rácsos gyermekágyban tölti, mindennapjait pedig a Tojásos ember szépíti meg, ugyanis Anya imádja a tojást - bármilyen elkészített formájában. Babs születésnapi partija is jó táptalaj volt arra, hogy Waters kellőképp megmutathassa mennyire is gusztustalan a Johnson család, illetve maga Waters kis fantáziája. Nem beszélve Marble-ék bemutatásáról: ők ugyanis gyermekeket adnak örökbe különböző pároknak, amiben nincs is semmi érdekes, a botránkozás forrása onnan jön, hogy milyen úton szerzik be a csecsemőket.
A nagy finálé természetesen nem maradhat el, mindenki megkapja azt, ami neki jár. Babs gondoskodik arról, hogy a két jómadár áskálódását megjutalmazza kellőképpen. Maga Divine pedig arról gondoskodik, hogy a film végén a néző is megkaphassa a saját botrányadagját.
A Rózsaszín flamingók-at az exploitation kedvelőknek szerintem nem kell ajánlanom, hiszen alapműnek számít. Aki viszont még nem esett túl rajta, az gyorsan pótolja hiányosságát. Aki pedig csak szimplán kíváncsi, az kellően készüljön fel a vizuális élményre.
IMDb
2013. február 4., hétfő
The Possession (2012)
Az utóbbi években a filmkészítők újra visszanyúltak az
ördögűzés illetve a démoni megszállottság témájához. 2011-ben bemutatásra
került a Rítus, tavaly pedig két ilyen filmet is vetítettek a mozik: műsorra
került a The Devil Inside – Az ördög benned lakozik és jelen cikkem tárgya, a
The Possession – Démoni doboz.
Adott egy leány testvérpár, kiknek a szülei nemrégiben
elváltak, így ők jelenleg az édesanyjukkal élnek. Szüleikkel a törés ellenére
jó kapcsolatot ápolnak, kiegyensúlyozott gyermekeknek tűnnek. Az elvált szülők
is viszonylag rendesen viszonyulnak egymáshoz, a lányok hétvégenként az
apjuknál vannak. Egyik alkalommal a testvérpár – Hannah és Emily – édesapjukkal
autózik, mikor az utca szélén észrevesznek az egyik háznál egy „garázsvásárt”,
ahol Emily egy héber írással telefaragott fa dobozt pillant meg. Nem kell
sokáig kérlelnie az édesapját, hogy megvehesse. Onnantól kezdve különös
vonzalommal kezd kötődni a lány a titokzatos dobozhoz, melyet először képtelen
kinyitni. A zár később természetesen enged, a tartalma Emily szeme elé tárul,
és ezzel együtt valami nem evilági dolog is útjára szabadul. A lány furcsán
kezd viselkedni, a körülötte lévő személyekkel való kapcsolata drasztikus
változásokon megy keresztül. Ezek pedig a családbeli képlékeny kötelékekre is
rányomják a bélyeget. Mindenki az aggódó édesapát okolja Emily megromlott
magatartására, a férfi viszont elhatározza, hogy kideríti, mi történik, és hogy
lányát bármi áron megpróbálja meggyógyítani.
A filmművészetben eddig a The Exorcist volt a legzseniálisabb
alkotás ebben a témában – nem csak szerintem. Ezen a tényálláson pedig a Démoni
doboz sem tudott változtatni.
Ez a film harmatgyenge kísérlet volt, tele van zsúfolva
klisékkel, olyan megoldásokat alkalmaz, miket már megannyiszor láthattunk. Nehéz
így bármiféle érdeklődést kicsikarni a nézőből, nem hogy némi félelmet vagy
feszélyezettséget. A ’73-as Ördögűző nagyon magasra tette a lécet, s hiába
megannyi csúcs-szuper modern effektgyártó program, édeskevés. Szemmel láthatóan
sok a nyúlás a klasszikustól (még ha csupán a zárójelenetre tekintünk is vissza).
Jótól lopni nem bűn – szól a mondás, de azért ne essünk túlzásokba, az
összefércelt alkotások ritkán működnek megfelelően.
Bármennyire is igyekeztem pozitívan hozzáállni a filmhez,
jelenetről jelenetre omlott össze az eleve sem masszív alapokon álló alkotás.
Egy ilyen témát feldolgozó filmtől elvárható, hogy a megszállottság-állapot
bemutatása kellő mennyiségű ridegséget és jéghideg tiszta gonoszságot
sugározzon. Sajnos erről nem beszélhetünk itt.
A film poszterén szerepel a kíváncsiságot gerjesztő „igaz
történet alapján” felirat. Ennek annyi az alapja, hogy anno egy lengyel holokauszt-túlélő
tulajdonába került egy hasonló doboz, melyet Spanyolországban vásárolt, mielőtt
az USA-ba emigrált. A ládát a nagyanyja varrószobájában tartotta, viszont soha
nem nyitotta fel, ugyanis a zsidó folklór szerint egy gonosz szellemet (héberül
dybbuk) rejtett magában. A láda konkrét tartalma később kiderült: különféle
színű hajtincsek, 2 db 1920-as évjáratú penny, egy kisméretű szobor héber
szóval gravírozva, egy szárított rózsa és egy gyertyatartó, melynek 4
polipkarszerű lába volt. Ez a doboz inspirálta állítólag a készítőket a film
megalkotásához.
Érdekességként említem meg, hogy a filmben szerepel egy
zsidó karakter, aki a kétségbeesett édesapának próbál majd segítséget
nyújtani. Ezt pedig Matisyahu formálja meg, aki híres zsidó reggae zenész, aki
a maga műfajában eléggé sikeres.
Ami pedig a gonosz szellemet illeti, a filmben lengyel
nyelven szólal meg.
A film rendezője Ole Bornedal, akinek egyik híres munkája a
Nattevagten és annak remake-je a Nightwatch – Éjjeliőr a hullaházban. Neve
bizakodást ébresztett bennem a The Possession-nel kapcsolatban, de hiába
tehetséges az úriember, a kezébe kapott forgatókönyvből ő sem tudott többet
kihozni.
Chernobyl Diaries (2012)
2011-ben volt a ’86-ban bekövetkezett hírhedt csernobili
atomkatasztrófa 25. évfordulója, melynek alkalmából Ukrajna megnyitotta a
katasztrófaturizmus előtt Pripjaty város kapuját. Amerika pedig ihletett kapott
a szokásos hollywood-i formában és elkészítette az Ideglelés Csernobilban című
horrort.
A történet 6 fiatal turista útját mutatja be, akik egy Jurij
nevű helyi fazon irányításával befizetnek egy pripjaty-i városnéző túrára. A
kezdeti kíváncsi izgatottság hamar életféltő rettegésre változik, mikor a
környéket bebarangolva visszaérnek a furgonjukhoz, amiről hamar megállapítják,
hogy valaki/valami úgy megbabrálta, hogy képtelenség beindítani. Ekkor a
szereplők nagyfokú tehetetlenséget mutatnak fel, amiről megjegyezendő, hogy felettébb
idegesítő. Kétségbeesett logikátlan problémamegoldásuk alatt hamar rájuk
sötétedik, és ezután nem kell sokat várni arra, hogy az állítólag kihalt zónába
rekedt fiatalok rádöbbenjenek, hogy nincsenek egyedül.
Az alkotás 86 perces, amit azért fontos megemlíteni, mert az
első 40 perc eseménytelenül zajlik, a film második fele pedig nem igazán igyekszik
bepótolni a lemaradást. Ennek fényében azt tudom kijelenteni, hogy
feszültségkeltésben nem remekel, így nincs is mit fenntartani. Az edzetlen
nézőt talán megcsaphatja némi bezártság-atmoszféra, de ez igen csekély.
A félelem konkrét okozói – gondolok itt azokra a
valamikre/valakikre, amik miatt nem is olyan kihalt a zóna – viszonylag elég
későn tárulnak a néző szeme elé, ami belegondolva nem lenne rossz döntés,
hiszen baljósságot és vele együtt némi félelemkeltést tudna fenntartani végig a
film, de amikor erről is lehull a lepel előttünk, könnyen lehet, hogy
csalódottság érzése fog rajtunk elhatalmasodni. Nem is kicsit.
A már említett esetlen problémamegoldás hatására nem tudok együtt
érezni a fiatal kirándulókkal vagy egyáltalán drukkolni nekik. A forgatókönyv
ebben is csiszolatlan volt, nem beszélve a napszakok váltakozásáról, fellelhető
abban is némi képzavar.
A producer és a forgatókönyvíró Oren Peli, akinek nevéről
rögtön a Paranormal Activity sorozat juthat eszünkbe. A szkript társírója Shane
és Carey Van Dyke, akiket azért említek meg, mert ők viszont egy rakat
Asylum-film elkövetői, ami újabb balsejtelmet idézhet elő ezen filmmel
kapcsolatban.
A rendező Bradley Parker, aki eddig leginkább vizuális
effektus fronton volt eredményes, dolgozott a Fight Club, a xXx és a Let Me In
alkotásokon.
Érdekességként megemlítem, hogy a film felvételei Szerbiában
és hazánkban lettek rögzítve.
A Chernobyl Diaries IMDb-n jelenleg 5,0 pontot mutat, amit
kicsit sokallok is talán. Nagyon sok hibát véltem felfedezni, amik kicsit sem
elhanyagolhatók. Sajnálom azt, hogy Pripjaty szelleme ilyen borzalommal lett
meggyalázva. Európa legnagyobb katasztrófájának színhelye ez, ami a jövő
generációinak sok tagját megfogja majd a különlegesen borús atmoszférájával.
Ezt a hangulatot pedig egy ilyen egyszerű filmmel képtelenség visszaadni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)