Resident Evil (2002)

Paul W.S. Anderson álmodta meg filmvászonra a kultjáték Mortal Kombat-et, rá 7 évre pedig úgy gondolta, újabb játékot dolgoz fel, ez pedig a japán Biohazard, azaz a Resident Evil – A Kaptár lett. Mindenekelőtt leszögezném, hogy nem vagyok játékhasználó, így véleményem olyan nézőpontból világítja meg a filmet – és a folytatásait – melyet nem befolyásol maga a játékmenet, illetve maga a kiindulópont, a forrástörténet.
A sztori szálai az Umbrella Corporation nevű világvállalatból indulnak ki. A Védernyő Vállalat a világ kereskedelmének nagy részét képezi, ágazatai a legkülönfélébb tevékenységekben vesznek részt. Raccoon City alatt a multicég viszont egy szigorú ellenőrzés és őrség alatt álló földalatti nagy kutatóállomással rendelkezik, ahol többek közt titkos biokísréleteket folytatnak. Ennek egyik eredménye az ún. T-vírus, amelynek elszabadulása a Resident Evil-történet origója. A földalatti épületkomplexum vezérlését egy főszámítógép végzi, egy mesterséges intelligencia, a Vörös Királynő. Mikor a veszélyes vírus a Kaptár levegőjébe kerül, a védelmi mechanizmus bekapcsol és igyekszik minél hatásosabb módszerrel arra törekedni, hogy a bioveszély a Kaptáron túl ne terjedjen tovább.
Főhősnőnk – melynek szerepében Milla Jovovich remekel – szemén keresztül izgulhatunk azért a maréknyi kommandósért, akiket a Kaptárba küldenek, hogy felderítsék, mi is történt, miért szakadt meg a kapcsolat az intézménnyel, ugyanis a T-vírus emberre gyakorolt hatása olyan változást produkál az emberi szervezetre, melynek tragikus következményeként élőhalottakká válnak.
Mivel lényegében ez egy akciódús zombifilm, nagyon fontos, hogy végig pörögjön és ezt sikerült is teljesítenie, a történetvezetésben nincs üresjárat. A főhősnő Alice amnéziája segítségével operálja a film azt, hogy a néző is fokozatosan tudja meg a történteket, így a baljósság fennmaradhat. A zombik számának fokozatos növekedésével a még élők száma viszont rohamosan csökken, mert nem elég, hogy élőholtak hemzsegnek minden szinten, a Vörös Királynő sem nagyon próbál együttműködni a felderítő osztaggal. A mesterséges intelligencia ellenállásának egyik megmutatkozása a film egyik legjobb jelenete lett, kellemes halálnemet láthatunk.
Mivel játékadaptációról van szó, kell egy ’főgonosz’ is a film végére a végső összecsapáshoz, mely itt lényegében maga a T-vírus.
Meg kell említenem a zenét, mert nagyon hangulatosra sikerült, magában hordoz egy
poszt-apokaliptikus hangulatot, abszolút passzol a végjelenethez – ami egyébként szinte kiáltja a folytatást.
Összesítve egy nagyon szórakoztató film a Resident Evil olyan szemnek is, aki nem játszott a
játékokkal; a mai zombifilmek egyik nagyon jó darabja. Többszöri megtekintésre is remekül működő produkció.
IMDb

Resident Evil: Apocalypse (2004)

Az első rész után két évre, 2004-ben került bemutatásra a Kaptár folytatása, Apokalipszis alcímmel.
Ezen darab ott folytatódik, ahol az első rész befejeződött: a T-vírus elszabadult a Kaptárban, az Umbrella nagykutyái nem tudnak megmaradni a seggükön, megnyitják a földalatti létesítményt, ahonnan viszont szabadjára engedik a fertőzött személyzetet, akik a felszínre kerülve rohamléptekben terjesztik a vírust. Alice-nek újra fel kell vennie a harcot az élőhalottakkal, illetve a Védernyő Vállalattal is, ugyanis az is a nyomában van. Kiderül, hogy Alice is egy projektje a vállalatnak: miután kihozták a Kaptárból, T-vírust kapott, ami viszont egyedülálló módon beépült a szervezetébe, így lett erős, gyors és hatékony könyörtelen gyilkológép, néha már embernek sem érzi magát. Erősen elkötelezi magát arra a feladatra, hogy minden erejével keresztbe tegyen a vállalatnak és tönkretegye azt. Időközben karantén alá helyezik az egész várost, Alice-t pedig egy civil túlélőcsapattal és egy kommandós csapattal hozza össze a sors Raccoon City utcáin, akikkel később egy kislány megmentésére is vállalkozik, cserébe a városból való kimenekülés lehetőségéért.
Nem tartom jónak ezt a folytatást. Lapos a történet, az előző résszel ellentétben itt vannak
üresjáratok. Értem én, hogy T-vírus meg zombik meg fafejű tudósok és valami újat akarunk alkotni, de ez így egy nagy összekevert massza, amit ha kisütök, se íze se bűze. Vannak olyan karakterek, akik olyan szinten nincsenek kidolgozva, hogy egyszerűen értelmét nem láttam annak, hogy ezeknek szerepelniük kellene benne – gondolok itt a bajba jutott kislányra.
A sorozat ezen epizódja egyébként itt kezdi kiépíteni az ezután következő részek lényegét: kezd a hangsúly a ’fertőzöttek kontra élők’ harcáról az ’Alice kontra Umbrella’ harcra helyeződni. A film utolsó fontos jelenete is ezt sugallja, ahol Alice-t kényszeríti az Umbrella egy főnöke, hogy a vállalat egyik fontos projektjének „termékével” csapjon össze. Ez pedig a Nemesis-program , aminek áldozata egy a már előző részből megismert szereplő.
Összességében egy abszolút felejthető folytatás a Resident Evil 2. Számomra túlságosan izzadtságszagú az egész produkció, lehet a kevesebb több lett volna.
IMDb

Resident Evil: Extinction (2007)

A Kaptár harmadik része nálunk Teljes pusztulás alcímmel került forgalomba. Ez az alcím egész helytálló, ugyanis ebben a részben a fertőzés olyan szinten elemésztette a bolygót, hogy a szárazföldek elsivatagosodtak, növények és állatok pusztultak ki az emberiség nagy részével egyetemben – aki nem halt meg eddig, az vagy fertőzött, vagy annak a maréknyi túlélőnek a tagja, akik kisebb konvojokba rendeződve járják a kontinenst. Folyamatos mozgásban kell maradniuk, különben az élőhalottak pokla eléri őket.
Alice története szintén onnan folytatódik, ahol az előző filmnél félbeszakadt. Az Apokalipszis végén újra a Védernyő Vállalat karjaiban kötött ki, ahol szervezete regenerálódott, megerősödött, majd szépen agresszív angolosan távozott. Főhősnőnk most, a totális elsivatagosodás korában egyedül rója a kihalt országutakat motorján, igyekszik elbújni az Umbrella elől, illetve folytatja a felvett harcot a fertőzöttek ellen. Alice-ben a film végére pedig még erősebb gyűlölet alakul ki a hírhedt cég ellen, ugyanis amikor már azt hiszi, ennél jobban nem bánhatnak el vele, rájön, hogy bizony tévedett.
A Resident Evil 3. próbált kicsit visszakanyarodni az élőhalott-témához, ez látszik a film felépítésében is. A második részhez képest több zombis összecsapást kapunk, hiszen az alkotás egyik pillére egy kb. 30 fős túlélőcsoport, akikkel Alice a film során több izgalmas helyzetbe is keveredik, ráadásul a konvoj egy ismerős arcot is magáénak tudhat.
Az alkotást tekintve sorra ugrottak be más horrorok a fejembe, olyan mintha összelopkodtak volna pár régebbi jól működő jelenetet, megoldást. Egyet említenék meg (az 5-ből!): volt egy jelenet, amelyben egy tudós azt mérte fel, hogy a kipróbált kísérlet során mennyire sikerült megszelídítenie a fertőzött egyedet. Sajnos arról nincs információm, hogy ez direkt hasonlít kísértetiesen Csöpp esetére vagy sem. Mindenesetre rossz fényben világítja meg ez a pár dolog az egész produkciót.
Érzésem szerint viszont még így is azt tudom mondani, hogy fogyasztható ez szűk 90 perc, mert a zavaros második rész után tényleg érezhető a készítők törekvése arra, hogy újra visszataláljanak az első rész által kitaposott útnak legalább a szélére. Erre bizonyíték az is, hogy az első film hidegséget árasztó soundtrack-je ismerhető fel itt is, egy kis változtatást kapott csupán, illetve az utolsó jelenetek egyikében újra láthatjuk az első film egyik nemesre sikeredett halálnemét – szemem hálás volt viszont ezért.
Összegezve a lényeget: érzem, hogy jót akartak, érzem a próbálkozást, de valahogy képtelen
kimozdulni a közepes minőségből a Teljes pusztulás és egyébként ezt valahol sajnálom.
IMDb

Resident Evil: Afterlife (2010)

Mikor 2-3 éve beköszöntött a 3D őrület, a Kaptár sorozat is megkapta a saját háromdimenziós folytatását.

A Túlvilág folytatja a harmadik rész végétől a történetet: Alice szembesült azzal, hogy a Védernyő az Alice-projekt során jó pár klónt gyártott le, ezeket maga mellé állította és gyakorlatilag egy komplett Alice-hadsereget tudott összeverbuválni. Sokadmagával pedig ellátogat többek közt a tokiói Umbrella intézménybe és rendet tesz.

A túlélők helyzete továbbra sem túl rózsás, sokan abban bíznak, hogy létezik egy Arcadia nevű hely Alaszkában, amely fertőzésmentes, békés környezet.

Főhősnőnk összetalálkozik megint egy civil túlélőcsapattal Los Angeles egy börtönében, ahonnan viszont kénytelenek továbbállni, mikor fertőzöttek törnek fel az alagsorból. Létszámcsökkenéssel igaz, de eljutnak Arcadia-ra, bár nem teljesen olyan hely ez, mint amire számítottak.

Az Afterlife cselekménye már teljesen elkanyarodott az élőhalott-témától, gyakorlatilag Alice és az Umbrella folytonos csatájába mélyedhetünk el jobban. Ez a cselekményszál pedig kezd kissé kellemetlenné válni. Alice minden részben szinte meghal/súlyosan megsérül, ezután újra az Umbrellához kerül, felturbózzák/felépítik újra, majd megszökik tőlük és újra megpróbálja szétcincálni az egész céget – sémává vált. A negyedik részben is feltűnik egy Védernyős nagyfőnök, akivel a már menetrend szerinti végső összecsapásban kell leszámolnia Alice-nek.

A Túlvilágba úgy vettem észre, hogy megint kerültek olyan karakterek, akik szinte nulla szinten vannak kidolgozva – gondolok itt például egy olyan személyre, aki az előző részből megismert egyik hölgynek a bátyja (??). Ezt viszont még kisebb gondnak találtam. Idegesítőek és gyakorlatilag felesleges túlzások voltak azok a pillanatok, mikor az adott jelenet lelassult és megállt, ezután a lestoppolt részletet minden kameraállásból körbenézhettem, majd hirtelen továbbindult a film. Nyilván ez a 3D miatt volt, de sajnos nem értettem, hogy nekem miért kell megnéznem ilyen pontossággal Alice levegőben lebegő testét. Nem beszélve egy szintén kellemetlen dologról: a cég feje, akivel később Alice-nek össze kell csapnia, szintén kicsit módosult szervezettel rendelkezik, aminek eredményeképp olyan gyorsan képes mozogni, hogy kikerüli a golyókat – PONTOSAN úgy, ahogy azt ’99-ben lélegzetvisszafojtva láthattuk Neoval a Matrixban. (?)

A Kaptár: Túlvilág az egyik leggyengébb rész az egész szériában. Sajnos elveszítettem a fonalat a történetvezetésben, elveszítettem az érdeklődésem a sorozattal kapcsolatban és Paul W.S. Anderson fantáziájába sem szeretnék belekukkantani már – akkor inkább egy barlangba tekintek be.

IMDb

Resident Evil: Retribution (2012)

Az idei Resident Evil film – sorban már az ötödik – követi az eddigi megszokott menetet: ott kezdődik, ahol az előző epizód befejeződött.
Alice és a maradék túlélő eljut Arcadia-ra, de sajnos nem sokáig maradnak háborgatás nélkül, a Védernyő Vállalat máris közbeszól. Az összecsapás közben Alice megsérül és a tengerbe zuhan, ahonnan a cég egy eldugott oroszországi bázisára szállítja őt. Ahhoz, hogy kijusson erről a helyről, szövetkeznie kell egy régi ellenségével, illetve végig kell mennie pár szimulációs pályán.
Én úgy gondoltam, hogy a negyedik rész a szemetes konténer legalja, de rájöttem a Retribution első 20 perce után, hogy elhamarkodottan vélekedtem anno. Anderson itt már huszadrangú fenyegetésnek állítja be a fertőzötteket, Alice-re és még élő társaira az Umbrella jelent már csak jelentős veszélyt. Ezt főképp azért is érezheti a néző, mivel már az előző részben sem nagyon láthattunk zombis közelharcot.
Ezen epizód egyik érdekessége az, hogy Anderson megpróbálta visszahozni a régebbi részek kedvelt szereplőit, többek közt a Michelle Rodriguez által alakított Rain-t is. Ahhoz, hogy ez sikerüljön is valahogy, eléggé meredek megoldást kellett hozzá kitalálnia. Ami sikerült is, csak éppen borzalmas ötletnek éreztem az egész film alatt. Egyszerűen ez így nem működőképes. Ez az egész 85 perc olyan, mintha egy óvodás belenyúlt volna a RESIDENT EVIL KARAKTEREK feliratú dobozba, kivett volna belőle 8 marionett bábut és két keksz között kitalálta volna a Megtorlás további cselekményét. Egy épkézláb párbeszéd nem hangzik el, a cselekmény pedig továbbra is azon a lejtőn buckázik végig lefelé, amit már az előző rész vége felé talált meg a rendező úr.
Sajnálatos, hogy mi lett egy remek akció-horrorból a pénz hatására. Legjobban Alice karaktere az, amit sajnálok, hogy mivé lett. Egy szimpatikus, erős és elszánt nő, aki sok mindenen keresztülment. Erre az utóbbi két részben folyton olyan őrült dolgokat írtak személye köré, hogy az értelmesebb nézőnek a haja égnek áll tőle.
Újra csak azt tudom mondani, amit az egyik előző epizódnál már leírtam: lehet, hogy a kevesebb több lett volna. A harmadik rész után meg kellett volna húzni a határt.

„A nevem Alice – és mindenre emlékszem.” Hát, én ebből semmire sem akarok emlékezni.
IMDb

Resident Evil játékismertető összefoglalás

 Magával a Resident Evil névvel már nem is emlékszem mikor találkozhattam előszőr. Gyerekkoromban kimondottan foglalkoztatott a játékvilág, akkor még főleg pc-s színtér, tekintve, hogy akkoriban külföldről (!) lehetett csak ps2-t beszerezni és számomra még a 3D kártya is csak álom volt, így a magazinokon kívül sok saját élményem nem lehetett. (Emlékszik még valaki, hogy milyen élmény volt egy haverhoz átmenni és játszani az Alien vs Predator 2-vel?) Ez ma már nevetségesen hangzik, de én a mai napig tisztán emlékszem az érzésre, amikor az akkori csúcsgépeken egy napig gyötörhettem a Max Paynet, Mech Warriort, Undyingot vagy az előbb említett AvP2-t, amikről előtte csak a tesztekből tudhattam bármit is, (a The Thing játék végigjátszását 3 évvel előbb olvastam, minthogy magával a játékkal játszhattam volna).
Persze idővel hozzám is eljutott a technológia, így jópár évvel a játékok megjelenése után, de sikerült beszereznem mind a 3 RE-játékot (szigorúan eredetiben, mivel akkor még az internet jobb helyeken is csak délután 4től reggel 8ig üzemelt). El sem tudtam volna képzelni, hogy én valaha több GB-nyi játékot tudok majd mindössze pár kattintással beszerezni. Talán ennek is köszönhető, hogy mára már elveszett a varázs, amit egy játék nyújtani tudott azzal a pár nappal, amíg a végére nem
értem.
 A témához visszatérve a Resident Evil korszakalkotónak bizonyult a maga korában. Fejlett grafika, (a pc-s Resident Evil be is bukott,mivel akkortájt még a csúcsgépeken is döcögött) ennek következménye lett, hogy a Resident Evil igazán csak konzolon volt befutott cím. A maga horror műfajában talán az első és egyetlen igazán sikeres cím lett, a műfajteremtő Alone in the Dark akkortájt már leáldozóban volt,
azt hiszem a 3. vagy 4. rész is elég lágy fogadtatásban részesült. A Resident Evil tökélyre fejlesztette a túlélőhorror zsánert. Fejtörők, zombik és mutálódott ellenfelek, akkor még érdekes történet és feszült barangolós játékmenet.Talán érdekesség, hogy az első rész eredetileg jóval zsúfoltabb zombijáték lett volna és Biohazard néven készült, majd félbemaradt.
 Végül az első Resident Evilben megismerhettük az Alpha csapatot, akik a Bravo csapat (ők a Raccoon City környékén történt erőszakos halálesetek kinyomozására indultak)
eltűnése után érkeznek a helyszínre és rövid időn belül egy házba kénytelenek menekülni. A csapatból két irányítható szereplő állt rendelkezésünkre:Chris Redfield és Jill Valentine személyében. Attól függően, melyiküket választjuk, alakult a játékmenet, ezzel késztetve az újrajátszásra.
 Őszintén szólva az első játék volt az, ami legjobban megkövetelte a túlélő játékmodort, hisz lőszer híján maximum egy marokkéssel eshettünk neki a ránk támadó fertőzötteknek, akik igen kemény ellenfélnek bizonyultak. Egyik-másik Resident Evil se követelt meg tőlem annyi taktikázást és rohangálást, mint az első.
 A második rész helyszíne a fertőzött Raccoon City, ahova Leon az újonc rendőr szolgálatra és Claire a bátyja keresésére érkezik. A városon anarchia lett urrá, az utcákat zombik lepték el. Két főhősünk találkozásuk után hamar rádöbbennek, hogy rajtuk kívül vajmi kevés esély van arra, hogy élő személlyel találkozzanak. Egy váratlan zombitámadásnak köszönhetően külön kell válniuk Raccoon utcáin, így egyedül kell végigküzdeniük magukat a raccooni rendőrségig.
 Szerintem a valaha készült legjobb RE játék a második rész, a fertőzés utáni káosz atmoszférájával, a történetével és játékmenetével (bár, aki az easy-n kezdi, avagy a rendőrségi ládából előszedhető nehézfegyverekkel ment, annak azért bizonyosan nem volt annyira lebilincselő a túlélőhorror feeling).
 Az ezzel tudtommal egy időben játszódó harmadik játék igazából a 2. rész árnyéka lehetett csak, ahol Jill Valentine-t irányíthattuk, olyan
játékmeneti újításokkal, mint a lőszerek kombinálása és persze megjelent az azóta RE ikonná váló Nemesis is, akivel a játék során tucatszor kell megütköznünk (ötlethiány?) és aki rejtélyes módon elképesztő gyűlöletet érez minden S.T.A.R.S. tag iránt.
 Igyekeztem minél kevesebbet mondani a történetről elvégre csak a rövid bemutatás volt a célom. Talán el is érkeztünk a RE brand bukásához, ami nem más, mint a 4. rész és a rákövetkező epizódok. Persze az említett 3 fő részen kívül készült több mellékszálon futó játék PlayStationre és egyéb konzolokra.
A RE4 volt az első olyan Resident Evil, ami vélhetőleg az alapsztori unalmassá válása miatt, egy misztikusabb irányba próbált elmenni. Azt hiszem ezzel a lépéssel sikerült a Campconnak megölnie az egész RE brandet. Leonból valamiféle szuperügynök macsót csináltak és a fertőzött történet elment valami nagyon! más irányba,  amit én már nem tudtam befogadni.
 A Resident Evil mára egy agyonhasznált és elfajzott brand lett, amin nem változtat az se, hogy az újabb játékok próbálnak visszatérni az alapokhoz, mivel a minőségük még csak a közelébe se ér az első 3 résznek. Egy tökéletes példát láthatunk arra, mit tesz egy ragyogónak indult sorozattal a pénz és a mainstreamesedés. A Resident Evil valahol az ezredfordulónál ért véget és ma már mindössze csak emléke megcsúfolását láthatjuk. Szomorú, hogy van, akinek a Resident Evil csak azt jelenti, amiről már évek óta szól és nem is
emlékezhetnek arra, ami egykoron volt. Én azért maradok a régi RE rajongója, azzal 3 könyvvel, ami Magyarországon megjelent és azzal a pár játékkal, ami még Resident Evil. A játéktörténelem minden bizonnyal egy igen kiemelkedő alkotása volt az első pár RE játék, amiket továbbra is elő fogok szedni
minden évben, ahogy eddig is tettem.

The Rift (1990)

Furcsának tűnhet egyeseknek, hogy ezt a filmet választottam újabb cikkem tárgyának. Én magam is csupán közepes minőségűnek mértem be, de egyszerűen van benne egy csipetnyi „kilencvenesévek-adalék”, ami egész fogyaszthatóvá teszi ezt a mindössze 79 percet.

Egy felderítő csapatot küldenek le a tenger mélyére, hogy utánajárjon egy korszerű tengeralattjáró rejtélyes eltűnésének. A legénység egyik tagjának felkérik az eltűnt mélytengeri jármű egykori tervezőjét is, aki vonakodva bár, de belemegy a dologba, s ezután a Sirius II nevű tengeralattjáró elindul, hogy feltárja Sirius I titkát. A víztömeg mélyén egy furcsa hasadékra bukkannak, ahonnan az eltűnt jármű fekete dobozának jelzését észlelik. A sikeresség érdekében úgy döntenek, hogy elhagyják a hajót és maguk derítik fel, hogy mit rejt a sötét és nem éppen barátságos mélytengeri üreg. Kezdeti kételkedésük nem alaptalan, ugyanis amibe ütköznek, képzeleteket felülmúló.

Megértem azokat, akiket kicsit sem hatott meg a The Rift igenis létező bája. Talán ha nem lennék olyannyira elfogult a régi VHS-kincsekkel szemben, hasonlóan éreznék a megtekintése után. Ez a film nem próbál több lenni annál, mint ami valójában, és ezt eléggé tudom értékelni. Amit még pozitívan fogadtam, az a hasadékbeli „élet” ábrázolása: abszolút kilencvenes évek eleje.

A Hasadék a spanyol Juan Piquer Simón munkája, aki már ezelőtt 3 alkotásával is elszórakoztatott. Nem mondom azt, hogy borzasztóan eredeti az úriember, de engem meg lehet venni egyhamar olyan művekkel, mint a gusztustalanul szórakoztató Slugs (1988) vagy éppen a klasszikusnak számító Pieces (1982).

A filmre visszatérve szerintem megér egy próbát azok számára, akik régen titokban surrantak be a tékába és mazsoláztak a poros polcok közt, vagy éppenséggel a Ray Wise rajongóknak. Még akkor is, ha a történet megkurtítva első látásra a The Abyss-ra hajaz.
IMDb

The Woman in Black (2012)

 A 2012-es The Woman in Black az eredetileg 1989-ben készült film remake-je és attól eltekintve, hogy az eredetit nem láttam (és eddigi pályafutásom során egyszer se éreztem rá késztetést, hogy ez megváltozzon), de mégis viszonylagos érdeklődéssel kezdtem bele az új változatba. Ennek oka többek közt, a megannyi honlapon/blogon/fórumon megjelent maximális pontos kritika (hozzáteszem, ez nem lesz köztük).
 A The Woman in Black középpontjában egy ingatlanügynök, Arthur Kipps áll, akit egy elhagyatott ház eladásával bíznak meg. A kisvárosba érkezve Mr. Bentley-t leszámítva igen ellenségesen fogadják az ügynököt. A háznál járva pedig Arthur egy feketébe öltözött nőre lesz figyelmes, aki eltűnik, mire kiderülne ki is ő. Visszatérve a városba, egy kislány a főhősünk karjában hal meg, mire a helyiek még ellenségesebbé válnak.Kiderül egy régi gyermekhalál, a titokzatos nő egyre közelebbről mutatkozik és a ház egyre különösebb, paranormális történések színhelye lesz.
 A film közel másfél órájával számomra talán az egyik legfárasztóbb filmes élményemet nyújtotta. Ha jól emlékszem egy óra körül jártam, amikor még vártam a csodát, vártam, hogy megtudjam mi is az extra, mi is az, ami a legtöbb kritikusnak tetszett, de arra jutottam, hogy semmi. Én valami oknál fogva rühellem az amcsi ijesztgetést, ami a 21. századra igen népszerű lett világszerte és most megkaptam minden idióta, egyszer látott klisét egyben. A háttérben kinyíló ajtó, az üvegben megjelenő fej, a hintaszék és társai (a házban alvós jeleneteknél vesztettem el minden reményem). A végkifejlet várható, igazából az egész film egy marha nagy klisékupac és nagyon remélem, hogy a közelembe se kerül a maradék életemben.Végül azért egy pozitívum is eszembe jut, mégpedig, hogy Daniel Radcliffe 8 film után végre megtanult színészkedni. Számomra az év csalódása volt, nem kell ezzel egyetérteni, de ideje volt egy negatív véleménynek is. IMDb

Madness (2010)

 A Madness azon kevés, a közelmúltban készült low-budget filmek egyike, aminek sikerült elnyernie tetszésem.Ennek oka többek közt az is, hogy nem rakták tele kokányolt CGI effektekkel, azokat sikerült minimálisra szorítani, ami ma már megbecsülendő, tekintve, hogy a lefilmezésen kívül egy Adobe-program felelős a legtöbb mai selejtért (ami persze nem az Adobe hibája). Nálam pedig a CGI - még ott is, ahol igényesebben van kivitelezve - allergiás reakciót vált ki.
 A történet a szokásos, egyszerű fiatalok - vidéki emberek koncepciót követi azzal a kivétellel, hogy itt sikerült karaktereket létrehozni, legalábbis a redneckek körében. Két táncoscsaj éppen versenyre tart, majd az útba eső benzinkútnál belebotlanak két srácba, akiknek lerobbant az autójuk. Felveszik őket, majd egy fekete terepjáróból egy borzot dobnak a szélvédőre. Az autó az árokban köt ki, majd egy lerobbant furgon felveszi őket. Hamar rá kell jönniük, hogy csapdába kerültek. Az egyik srác kiugrik az autóból, a többiek pedig foglyul esnek és nem is tudják mi vár rájuk.A történetet részletezni nem kell szerintem senkinek. Foglyul ejtés után kínzás, menekülés, üldözés és a szokásos.
 A gore áh! végre gore, nem holmi CGI szarakodás, teljesen korrekt, művértől fröcsögő gyilkosságokat kapunk. Ami viszont igazán tetszett, hogy a cselekmény az elejétől a végéig tart, nem kell végigszenvedni a bevezetőt, a felesleges mászkálásokat és a teljesen feleslegesen elnyújtott drámázást. Persze a maga low-budget varázsával, de minden működik és megvan a filmben. Külön piros pont a bevezetőben látható kivégzésért, a már említett redneckekért és a szépfiú meggyalázásáért (hihetetlen, hogy két csaj és egy srác közül pont a srác lesz megalázva, zseniális!). Rengeteg hiba van a filmben, de mindezt feledtette az egyébként roppant jól működő hangulata.
Nem egy halál komoly alkotással állunk szemben, leginkább party filmnek vagy kikapcsolódásnak ajánlom, de arra az egy alkalomra mindenképp. IMDb

Poison for the Fairies (1984)

Ez a mexikói nemzetiségű horror, amit hazájában több díjjal is jutalmaztak több kategóriában, a gyermeki fantázia sokszínűségét és kifinomultságát hívja segítségül, hogy a szórakozás garantált legyen.

Új városba, és ebből kifolyólag új általános iskolába kerül egyik kis főhősnőnk, Flavia. Hamarosan megismerkedik egy – már első látásra is roppant különlegesnek tűnő – kislánnyal, Veronicával. Az egymás iránti kölcsönös kíváncsiság és különcködésük szépen lassan összehozza őket. Veronica pajkossága és sunyisága kezdettől fogva érezhető, ami szemben áll viszont Flavia visszafogottságával, belé nevelt szófogadásával. Családjaik anyagi helyzetében és felépülésében sem hasonlítanak: Flavia tehetős és harmonikus hátteret tudhat magáénak, míg új kis barátnője a nagyanyjával és annak házvezetőnőjével él szerényebb keretek közt. A cselekmény akkor válik nem mindennapivá, mikor is Veronica elárulja Flavianak, hogy ő valójában boszorkány. Ezt a különös dolgot pedig olykor hajmeresztő cselekedetekkel igyekszik bizonyítani – igencsak sikerrel. A kezdeti kisebb trükköket pedig felváltják az igazán komoly tettek, melyek következményei kicsit sem elhanyagolhatóak, sőt.

Az igazság az, hogy nehezen viselem a gyerekeket egy filmben, mondhatni utálom őket. Itt viszont abszolút pozitív a véleményem a két lánykaraktert alakító kis hölgyről, ugyanis baromira jól játszanak. Feladatuk pedig nem csupán félóra játékról szól, hanem egész végig ők vannak a középpontban. Ezt a kamera beállítás is fokozza, ugyanis az egész játékidő alatt a felnőtt szereplők arcát nem mutatják, csupán hátulról, oldalról vagy az árnyékukat láthatjuk csak.

Az alkotás végkifejlete teszi fel az i-re a pontot, mert a történet nem hagyja a nézőt cserben és megadja neki azt, amire vágyik: látványt, egy kis döbbenetet, s talán egy kis rejtélyt is. Így kellene történnie mindig…

IMDb 

Taste the Blood of Dracula (1970)

Ez a Hammer film azon jópár alkotások egyike, amelyben Cristopher Lee formálja meg Drakula grófot, illetve ez volt az ötödik Hammer-horror, amelyben a gróf karaktere szerepel.
3 tehetős, gazdag úr áll a film középpontjában, akik a családjaik és a társadalom előtt példaértékű magatartást mutatnak, de néha éjszakánként kétes helyeket felkeresve űzik a bűnös élvezeteket. Egy idő után nem nyújt nekik semmi újdonságot, kielégülést már az éjszakai élet legaljább mocska sem. Ekkor azonban beleütköznek valakibe, aki olyan élményt ígér nekik, amelyben még sohasem volt részük és a mára már elunt tevékenységek ennek árnyékába sem érnek. A három férfi elfogadja a kétes fiatalember ajánlatát, aminek következményei nemcsak őket, de gyermekeiket is érinti.
Nem árulom el, hogy a gróf alakja hogyan kapcsolódik bele a történetbe, de annyit mondhatok, hogy kifejezetten jó sztori kerekedik ki a film végére. A züllöttségükért keményen megfizet a titkos triumvirátus összes tagja, és a legszebb az egészben az, hogy nem akárki(k) keze által kapják meg a véres leckét.
A színészek remekül megformálják a rájuk szánt szerepeket, a romlott főhősök az elvárt érzéseket ébresztik a nézőben, az ártatlanság és tisztaság képviselőiért pedig igazán izgulni lehet. Igaz, én megint a grófért izgultam, de ez már csak én vagyok. Lee-t említeni sem kell, itt is remek volt, mint mindig: rideg és könyörtelen.
Pusztán érdekességként megemlítem, hogy az első elképzelés szerint nem három, hanem négy elzüllött úr szerepelt volna a filmben. A negyedik férfit Vincent Price formálta volna meg, de a pénz sajnos nem tudta volna mindezt fedezni, így lettek csak hárman.
A filmet egyébként a budapesti születésű Peter Sasdy rendezte, akinek egy másik kevésbé ismertebb alkotása a Countess Dracula.
Price nélkül is igazán kedves film a Drakula vérének íze, ami nálunk is kijött DVD-n. Fontos megjegyezni, hogy ez nem Stoker könyvének adaptációja, egyszerűen csak egy Drakula-történet, ami szerintem a gótikus horror kedvelőinek igazi csemege.


IMDb

Attack of the Beast Creatures (1985)

Egy maroknyi személy hajótörést szenved, de egy csónak segítségével életben tudtak maradni. Nemsokára elsodródnak egy lakatlan szigetre, ahol kikötnek és meg tudnak pihenni. Partraszállásuk után nem sokkal viszont hőseink létszáma rögtön kettővel csökken, ugyanis ennek a tenyérnyi szárazföldnek a szívében gyilkos dolgok rejtőznek: nem elég, hogy némely patakmederben nem is víz csörgedezik, hanem sav, de a kis sziget nem is annyira lakatlan.
A film nézése közben nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Hemzseg a hibáktól az egész alkotás, de talán ezek közül a legnagyobb az, hogy a készítők az ötletüket teljesen komolyan vették, komolyan álltak hozzá. Számomra a második legnagyobb kérdés az, hogy a hőseinket üldözőbe vevő "vérengző, harapós, alattomos és gonosz" szigetlakók miért csupán 20-30 cm magasak. Így egyszerűen képtelen vagyok bármiféle együttérzésre a hajótöröttek iránt, mert maguk az "ellenségeik" is teljesen nevetségesek. A karakterek viselkedését, egyes történésekre való reakcióikat nézve is csak ezt éreztem, hogy minek sajnáljam őket, ha ennyire életképtelenek. Továbbá nem teljesen értettem, hogy ezek a szerencsétlenek hova botorkálnak még az erdő mélyére, a sziget közepébe, mikor világosan elhatározzák, hogy a sok "rettenetes dolog" után a partra fordulnak vissza. Azt pedig nem is sorolom a hibák közé, hogy borzalmas a színészi játék, mert az igazi probléma nem általuk született, hanem az alkotók végtelen egyszerűsége által.
Meg kell jegyeznem ide azt a tényt, hogy én szeretem a trash filmeket, amik nem veszik magukat komolyan és pont ez miatt működnek sokaknál olyan jól ezek az alkotások. Ha ez a film ezt a hatalmas baklövést nem követi el, hogy komolyan veszi magát, akkor simán látnék esélyt arra, hogy kedvemre lenne a megtekintése. De így nagyon nem vette be a szervezetem. Kivetette magából, mint a beültetett vesét.


IMDb

Junk (2000)

Ez a japán zombifilm még az egyik Fangoriában hívta fel magára a figyelmemet, azóta vártam a pillanatot, hogy személyesen is találkozhassak vele.
Egy piti rablóbanda kirabol egy ékszerboltot, majd egy elhagyatott gyárépületbe sietnek, hogy a zsákmányt jó pénzért eladják egy alvilági arcnak. A találkozónak helyet adó lepukkant épület viszont régen a hadiipar egyik kutatólaborjaként üzemelt, ahol titkos katonai kísérletek folytak. A tolvajok üzletelése nem lesz túlzottan sikeres, ugyanis a gyárépület zugaiban heverő hullák "titokzatos módon" erőre kapnak és kezdetét veszi a zombi attak.
A Junk első nézés után is beírta magát a kedvenc zombifilmjeim közé. Pörgős, nem áll le, nem fullad bele az egyszerű "zombi kontra áldozat" jelenetekbe. Tartogat meglepetéseket, és ahogy azt már a japánoktól megszoktuk, furcsaságokat is. Kedvelem a japán horrorkészítők fantáziavilágának teremtményeit, kreálmányait, aminek színességét itt is be tudják bizonyítani. Ami még ezek mellett nagyon tetszett, az az olasz zombihorrorok előtti tisztelgés; az ilyenekkel teljesen le lehet venni a lábamról. Tudniillik, a film egyik jelenetében barna papírzsákokba bugyolált, vastag kötéllel átkötött testek élednek fel lassan, amiről egyből Fulci '79-es Zombi-ja jutott eszembe. Majd mikor e jelenet alatt felcsendült a Zombi híres dallama, szinte elérzékenyültem. Emellett a bő másfél órában találunk utalást arra is, hogy a készítőket Romero zombi-trilógiája is megihlette.
Nyugodt szívvel ajánlom minden horrorfilm rajongónak, mert a kikapcsolódás mellett kellemes nosztalgia érzés is elfogja az embert, ami mégtöbbet dob az eleve is jól működő anyagon.
IMDb

Body Bags (1993)

Kifejezetten szeretem azokat a filmeket, amelyek több kis történetet mutatnak be, mint például Romero úr Creepshow-ja. A Body Bags is antológia; 3 kis történetet dolgoz fel: az első két részt John Carpenter, az utolsót pedig Tobe Hooper rendezte.
Az első sztori egy egyetemista lányról szól, aki tanulás mellett munkát vállal egy benzinkúton, ahol első műszakja máris éjszakai, amiről valaki gondoskodik, hogy ne legyen zökkenőmentes.
A "Haj" című történet középpontjában egy kopaszodó férfi áll, aki komoly hajhullása miatt kevesebbnek érzi már magát. Önbizalmának helyreállítása érdekében pedig bármire képes lenne.
Az utolsó rész egy baseball játékos különös esetét meséli el, aki autóbalesetet szenved, amelyből a felépülés tartogat némi meglepetést.
Évek óta meg akartam nézni ezt a filmet, nem csak azért, mert antológia, hanem Carpenter és Hooper neve is nagyon vonzó volt. Bevallom viszont, hogy csalódtam: a történetek nem fogtak meg, átlagosnak tudom csak mondani őket, a sztorik átvezetése is közepes minőségű. Viszont van pozitívum: sok híres horror rendezővel, szereplővel lehet találkozni a másfél óra alatt: Wes Craven, Roger Corman, Sam Raimi - csak hogy említsek párat.
Mindent összevetve, egy közepes minőségű horrorfilm a Hullazsákok, nálam a nagy nevek felismerése okozott jó pillanatokat csupán. Többet vártam...

IMDb

Shakma (1990)

Egy kutatólaboratórium professzora a katatónia mesterséges elérését tanulmányozza. A munka során állatkísérleteket végez, többek között Shakma-n, a páviánon. Az agyműtét viszont nem várt eredményeket produkál az emlős viselkedésében: sokkal agresszívabbá válik. A professzor és fiatal növendékekből álló csapata egyik este egy kalandos szerepjáték közepette Shakma ámokfutásának áldozatai lesznek.
Ez így lehet bugyután hangzik, de maga a film nem olyan rossz ám. Egy egészen jól működő állatos horror ez, aminek minőségén magam is megdöbbentem. Nem kell zsenialitásra gondolni, de személy szerint én semmit nem vártam a filmtől - kellemeset csalódtam. A majomtámadások egész hitelesek, a történet felépítése sem borzalmas.
A színészgárda egyik tagja Christopher Atkins, akit sokan a Kék lagúna szőke, bongyorhajú sztárjaként ismerhetnek, illetve a professzort alakító Roddy McDowall nem más, mint a Frigh Night "Peter Vincent, a nagy vámpírölő"-je.
Maga a film címe az egyik páviánfaj nevéből ered, de érdekes, hogy a filmben szereplő majom a feje körül dús sörényes, ami a shakma páviánfajra viszont nem jellemző.
A filmre visszatérve bátran ajánlom az állatos horror kedvelőinek, mert kellemes kikapcsolódást nyújt egy délutáni hűsöléshez, még ha nem is tartogat meglepetéseket.


IMDb

Dead of Night (1974)

Szokásos esti vacsorajelenet: családfő, édesanya és egy leány gyermek. De mégsem olyan szép, harmonikus és idilli, mint talán lennie kellene eredetileg. Az édesanya mintha aggódna, zavarosan beszél arról, hogy fia, Andy biztos haza fog jönni. Igen, semmi kétség, hiszen az ő kicsi szeretett fia túléli a háborút és minden gond nélkül újra együtt fognak hamarosan vacsorázni. Férjén és leányán, Kathy-n látszódik, hogy ők nem olyan biztosak ebben. A helyzetet megszakítja egy erőteljes kopogás a bejárati ajtón: komor arcú, fegyelmezett, magasabb beosztású katona, részvétet nyilvánít, közli, hogy szeretett Andy meghalt. Christine összetörik a hír hallatán, szíve mélyén mégis érzi, hogy a fia még él és az nem lehet, hogy nem látja újra. Még aznap éjszaka Kathy furcsa zajt hall, felébreszti édesapját, majd hárman leosonnak a földszintre és a bejárati ajtó mögött legnagyobb megdöbbenésükre Andy áll. A meglepődés egy csettintésre boldogságba fordul, hiszen végre újra együtt a család. Christine tényleg jól érezte, hazajött.
A következő napok azonban egyre furcsább dolgokat tartogatnak. Andy szótlan, rezzenéstelen arca valami balsejtelmet ébreszt. Talán történt vele valami? Megváltoztatta a háború? Charles, az apa nem tud szemet hunyni a dolog felett, főleg mikor fia a szeme láttára puszta kézzel megfojtja a család házi kedvencét.
A film lassan építkezik, de úgy érzem kell is ez ahhoz, hogy az utolsó negyedóra úgy üssön, ahogy kell. A család belső viszályai a végére a felszínre törnek: Christine inkább behunyja a szemét és nem akarja észrevenni azt a tényt, hogy a fia megváltozott, cseppet sem a régi Andy. Védelmezi őt minden áron, ami a végére őrült dolgokra veszi rá. Még a saját tisztességes leányát is képes lenne hátrahagyni csak azért, hogy az ő kicsi fia biztonságban legyen. A családfőben összeáll a kép, tudja, mi történik, mégis ő is azon dolgozik, hogy a fia ne kerüljön még nagyobb bajba. De a káoszt nem lehet elkerülni.
A Dead of Night (aka. Dreathdream) filmet W. W. Jacobs által megírt, 1902-ben megjelent, The Monkey's Paw (= "a majom mancsa") című angol horrortörténet ihlette.
Bob Clark neve ismerősen csenghet a horrorkedvelők számára, mert ugyanebben az évben, 1974-ben egy nagy sikerű slasherrel is előállt, ez pedig a Black Christmas volt, illetve első rendezése a Children Shouldn't Play with Dead Things szintén nem elhanyagolható alkotás a maga egyszerűségével.
Clark munkái számomra remek kikapcsolódást nyújtanak, alkotásait kihagyhatatlannak tartom a horrorközönség számára. A Dead of Night is csak erősítette bennem ezt, jó történet volt, az összeomlott családkép a végén pedig a fogékonyaknak igazán nyomasztó perceket okoz.

IMDb 6,8