2012. június 21., csütörtök
Attack of the Beast Creatures (1985)
Egy maroknyi személy hajótörést szenved, de egy csónak segítségével életben tudtak maradni. Nemsokára elsodródnak egy lakatlan szigetre, ahol kikötnek és meg tudnak pihenni. Partraszállásuk után nem sokkal viszont hőseink létszáma rögtön kettővel csökken, ugyanis ennek a tenyérnyi szárazföldnek a szívében gyilkos dolgok rejtőznek: nem elég, hogy némely patakmederben nem is víz csörgedezik, hanem sav, de a kis sziget nem is annyira lakatlan.
A film nézése közben nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Hemzseg a hibáktól az egész alkotás, de talán ezek közül a legnagyobb az, hogy a készítők az ötletüket teljesen komolyan vették, komolyan álltak hozzá. Számomra a második legnagyobb kérdés az, hogy a hőseinket üldözőbe vevő "vérengző, harapós, alattomos és gonosz" szigetlakók miért csupán 20-30 cm magasak. Így egyszerűen képtelen vagyok bármiféle együttérzésre a hajótöröttek iránt, mert maguk az "ellenségeik" is teljesen nevetségesek. A karakterek viselkedését, egyes történésekre való reakcióikat nézve is csak ezt éreztem, hogy minek sajnáljam őket, ha ennyire életképtelenek. Továbbá nem teljesen értettem, hogy ezek a szerencsétlenek hova botorkálnak még az erdő mélyére, a sziget közepébe, mikor világosan elhatározzák, hogy a sok "rettenetes dolog" után a partra fordulnak vissza. Azt pedig nem is sorolom a hibák közé, hogy borzalmas a színészi játék, mert az igazi probléma nem általuk született, hanem az alkotók végtelen egyszerűsége által.
Meg kell jegyeznem ide azt a tényt, hogy én szeretem a trash filmeket, amik nem veszik magukat komolyan és pont ez miatt működnek sokaknál olyan jól ezek az alkotások. Ha ez a film ezt a hatalmas baklövést nem követi el, hogy komolyan veszi magát, akkor simán látnék esélyt arra, hogy kedvemre lenne a megtekintése. De így nagyon nem vette be a szervezetem. Kivetette magából, mint a beültetett vesét.
IMDb
Junk (2000)
Ez a japán zombifilm még az egyik Fangoriában hívta fel magára a figyelmemet, azóta vártam a pillanatot, hogy személyesen is találkozhassak vele.
Egy piti rablóbanda kirabol egy ékszerboltot, majd egy elhagyatott gyárépületbe sietnek, hogy a zsákmányt jó pénzért eladják egy alvilági arcnak. A találkozónak helyet adó lepukkant épület viszont régen a hadiipar egyik kutatólaborjaként üzemelt, ahol titkos katonai kísérletek folytak. A tolvajok üzletelése nem lesz túlzottan sikeres, ugyanis a gyárépület zugaiban heverő hullák "titokzatos módon" erőre kapnak és kezdetét veszi a zombi attak.
A Junk első nézés után is beírta magát a kedvenc zombifilmjeim közé. Pörgős, nem áll le, nem fullad bele az egyszerű "zombi kontra áldozat" jelenetekbe. Tartogat meglepetéseket, és ahogy azt már a japánoktól megszoktuk, furcsaságokat is. Kedvelem a japán horrorkészítők fantáziavilágának teremtményeit, kreálmányait, aminek színességét itt is be tudják bizonyítani. Ami még ezek mellett nagyon tetszett, az az olasz zombihorrorok előtti tisztelgés; az ilyenekkel teljesen le lehet venni a lábamról. Tudniillik, a film egyik jelenetében barna papírzsákokba bugyolált, vastag kötéllel átkötött testek élednek fel lassan, amiről egyből Fulci '79-es Zombi-ja jutott eszembe. Majd mikor e jelenet alatt felcsendült a Zombi híres dallama, szinte elérzékenyültem. Emellett a bő másfél órában találunk utalást arra is, hogy a készítőket Romero zombi-trilógiája is megihlette.
Nyugodt szívvel ajánlom minden horrorfilm rajongónak, mert a kikapcsolódás mellett kellemes nosztalgia érzés is elfogja az embert, ami mégtöbbet dob az eleve is jól működő anyagon.
IMDb
2012. június 20., szerda
Body Bags (1993)
Kifejezetten szeretem azokat a filmeket, amelyek több kis történetet mutatnak be, mint például Romero úr Creepshow-ja. A Body Bags is antológia; 3 kis történetet dolgoz fel: az első két részt John Carpenter, az utolsót pedig Tobe Hooper rendezte.
Az első sztori egy egyetemista lányról szól, aki tanulás mellett munkát vállal egy benzinkúton, ahol első műszakja máris éjszakai, amiről valaki gondoskodik, hogy ne legyen zökkenőmentes.
A "Haj" című történet középpontjában egy kopaszodó férfi áll, aki komoly hajhullása miatt kevesebbnek érzi már magát. Önbizalmának helyreállítása érdekében pedig bármire képes lenne.
Az utolsó rész egy baseball játékos különös esetét meséli el, aki autóbalesetet szenved, amelyből a felépülés tartogat némi meglepetést.
Évek óta meg akartam nézni ezt a filmet, nem csak azért, mert antológia, hanem Carpenter és Hooper neve is nagyon vonzó volt. Bevallom viszont, hogy csalódtam: a történetek nem fogtak meg, átlagosnak tudom csak mondani őket, a sztorik átvezetése is közepes minőségű. Viszont van pozitívum: sok híres horror rendezővel, szereplővel lehet találkozni a másfél óra alatt: Wes Craven, Roger Corman, Sam Raimi - csak hogy említsek párat.
Mindent összevetve, egy közepes minőségű horrorfilm a Hullazsákok, nálam a nagy nevek felismerése okozott jó pillanatokat csupán. Többet vártam...
IMDb
Shakma (1990)
Egy kutatólaboratórium professzora a katatónia mesterséges elérését tanulmányozza. A munka során állatkísérleteket végez, többek között Shakma-n, a páviánon. Az agyműtét viszont nem várt eredményeket produkál az emlős viselkedésében: sokkal agresszívabbá válik. A professzor és fiatal növendékekből álló csapata egyik este egy kalandos szerepjáték közepette Shakma ámokfutásának áldozatai lesznek.
Ez így lehet bugyután hangzik, de maga a film nem olyan rossz ám. Egy egészen jól működő állatos horror ez, aminek minőségén magam is megdöbbentem. Nem kell zsenialitásra gondolni, de személy szerint én semmit nem vártam a filmtől - kellemeset csalódtam. A majomtámadások egész hitelesek, a történet felépítése sem borzalmas.
A színészgárda egyik tagja Christopher Atkins, akit sokan a Kék lagúna szőke, bongyorhajú sztárjaként ismerhetnek, illetve a professzort alakító Roddy McDowall nem más, mint a Frigh Night "Peter Vincent, a nagy vámpírölő"-je.
Maga a film címe az egyik páviánfaj nevéből ered, de érdekes, hogy a filmben szereplő majom a feje körül dús sörényes, ami a shakma páviánfajra viszont nem jellemző.
A filmre visszatérve bátran ajánlom az állatos horror kedvelőinek, mert kellemes kikapcsolódást nyújt egy délutáni hűsöléshez, még ha nem is tartogat meglepetéseket.
IMDb
2012. március 1., csütörtök
Dead of Night (1974)

Szokásos esti vacsorajelenet: családfő, édesanya és egy leány gyermek. De mégsem olyan szép, harmonikus és idilli, mint talán lennie kellene eredetileg. Az édesanya mintha aggódna, zavarosan beszél arról, hogy fia, Andy biztos haza fog jönni. Igen, semmi kétség, hiszen az ő kicsi szeretett fia túléli a háborút és minden gond nélkül újra együtt fognak hamarosan vacsorázni. Férjén és leányán, Kathy-n látszódik, hogy ők nem olyan biztosak ebben. A helyzetet megszakítja egy erőteljes kopogás a bejárati ajtón: komor arcú, fegyelmezett, magasabb beosztású katona, részvétet nyilvánít, közli, hogy szeretett Andy meghalt. Christine összetörik a hír hallatán, szíve mélyén mégis érzi, hogy a fia még él és az nem lehet, hogy nem látja újra. Még aznap éjszaka Kathy furcsa zajt hall, felébreszti édesapját, majd hárman leosonnak a földszintre és a bejárati ajtó mögött legnagyobb megdöbbenésükre Andy áll. A meglepődés egy csettintésre boldogságba fordul, hiszen végre újra együtt a család. Christine tényleg jól érezte, hazajött.
A következő napok azonban egyre furcsább dolgokat tartogatnak. Andy szótlan, rezzenéstelen arca valami balsejtelmet ébreszt. Talán történt vele valami? Megváltoztatta a háború? Charles, az apa nem tud szemet hunyni a dolog felett, főleg mikor fia a szeme láttára puszta kézzel megfojtja a család házi kedvencét.
A film lassan építkezik, de úgy érzem kell is ez ahhoz, hogy az utolsó negyedóra úgy üssön, ahogy kell. A család belső viszályai a végére a felszínre törnek: Christine inkább behunyja a szemét és nem akarja észrevenni azt a tényt, hogy a fia megváltozott, cseppet sem a régi Andy. Védelmezi őt minden áron, ami a végére őrült dolgokra veszi rá. Még a saját tisztességes leányát is képes lenne hátrahagyni csak azért, hogy az ő kicsi fia biztonságban legyen. A családfőben összeáll a kép, tudja, mi történik, mégis ő is azon dolgozik, hogy a fia ne kerüljön még nagyobb bajba. De a káoszt nem lehet elkerülni.
A Dead of Night (aka. Dreathdream) filmet W. W. Jacobs által megírt, 1902-ben megjelent, The Monkey's Paw (= "a majom mancsa") című angol horrortörténet ihlette.
Bob Clark neve ismerősen csenghet a horrorkedvelők számára, mert ugyanebben az évben, 1974-ben egy nagy sikerű slasherrel is előállt, ez pedig a Black Christmas volt, illetve első rendezése a Children Shouldn't Play with Dead Things szintén nem elhanyagolható alkotás a maga egyszerűségével.
Clark munkái számomra remek kikapcsolódást nyújtanak, alkotásait kihagyhatatlannak tartom a horrorközönség számára. A Dead of Night is csak erősítette bennem ezt, jó történet volt, az összeomlott családkép a végén pedig a fogékonyaknak igazán nyomasztó perceket okoz.
IMDb 6,8
2012. január 31., kedd
Død snø(2009)
A Dead Snow abba a kategóriába tartozik, amely semmit, még csak valami fikarcnyi érdeklődést se tudott belőlem kicsikarni. Még elkészülte előtt biztos voltam a végeredmény minőségében és miután megnéztem meg is győződhettem róla. Értetlenkedve olvastam a film megjelenése utáni rajongást és elismerő beszámolókat. Nem értettem mi tetszhet egy ilyen félresikerült, semmilyen filmen bárkinek is. Rászántam végül magam, hogy ismét megnézzem, hátha csak a fáradtságomnak volt betudható a rossz véleményem. Hát nem. Ez a film még mindig az egyik legélvezhetetlenebb mozgókép, amit végignéztem.
A sztori elvisz minket Norvégiába, ahol pár srác és csaj elmennek egyikőjük erdei kunyhójába, messze a civilizációtól, a hegyekbe. Este egy különös látogatójuk érkezik (egy random vénember a hegyről), aki felvilágosítja őket miféle szörnyűségek történtek itt a 2.VH. ideje alatt. Legközelebb már megjelennek az emlegetett kapzsi nácik is, akik vissza akarják szerezni a házban elrejtett aranyukat.
Félelmetes, de a ’náci zombik’ története tényleg ennyiből áll. Két sorba belefér az egész anélkül, hogy bármi lényegeset is kihagynék. A film eredetileg vígjátéknak készült, de ezt a film közben elfelejtette és így sikeresen létrejött egy annyira üres és jellegtelen atmoszféra, ami a filmet végigkíséri és meg is öli. Igaz, megjelenik 1-2 humorosnak nevezhető momentum, de azokat már mind láthattuk más filmekben, semmi új ötlet. A legmegdöbbentőbb számomra az egészben, hogy tényleg viszonylag sikert ért el a közönségnél. Imdb-n 6.4 bőven nem rossz pontszám és a kritikákban is jókat olvastam róla. Nem értem...azt hiszem nem velem van a baj, ha egy olyan filmet nem tudok értékelni, ami csak és kizárólag más elődökből próbál lélegezni, de csak fuldokolnia sikerül.
Az egyetlen pozitívum a szép környezet és a viszonylag korrekt gore, de senkinek sem tudom ajánlani ezt a filmet.
A sztori elvisz minket Norvégiába, ahol pár srác és csaj elmennek egyikőjük erdei kunyhójába, messze a civilizációtól, a hegyekbe. Este egy különös látogatójuk érkezik (egy random vénember a hegyről), aki felvilágosítja őket miféle szörnyűségek történtek itt a 2.VH. ideje alatt. Legközelebb már megjelennek az emlegetett kapzsi nácik is, akik vissza akarják szerezni a házban elrejtett aranyukat.
Félelmetes, de a ’náci zombik’ története tényleg ennyiből áll. Két sorba belefér az egész anélkül, hogy bármi lényegeset is kihagynék. A film eredetileg vígjátéknak készült, de ezt a film közben elfelejtette és így sikeresen létrejött egy annyira üres és jellegtelen atmoszféra, ami a filmet végigkíséri és meg is öli. Igaz, megjelenik 1-2 humorosnak nevezhető momentum, de azokat már mind láthattuk más filmekben, semmi új ötlet. A legmegdöbbentőbb számomra az egészben, hogy tényleg viszonylag sikert ért el a közönségnél. Imdb-n 6.4 bőven nem rossz pontszám és a kritikákban is jókat olvastam róla. Nem értem...azt hiszem nem velem van a baj, ha egy olyan filmet nem tudok értékelni, ami csak és kizárólag más elődökből próbál lélegezni, de csak fuldokolnia sikerül.
Az egyetlen pozitívum a szép környezet és a viszonylag korrekt gore, de senkinek sem tudom ajánlani ezt a filmet.
2012. január 18., szerda
Das Cabinet des Dr. Caligari (1920)

1958-ban a brüsszeli világkiállításra 27 ország filmtörténészei összeállítottak egy 12 filmből álló listát, mely a filmkészítés első ötven évének terméséből tartalmazza a legjobbakat. Eme tucat filmek egyike ez az expresszionista, zseniális német horror némafilm.
A kezdő képsorokban két padon ücsörgő férfit látunk. Az egyik Francis, aki egy különös történetet mesél el barátjának. Az elmesélt sztori lesz maga a film cselekménye: Francis és jóbarátja Alan ellátogatnak a városban megrendezett karneválra, ahol az egyik sátorban az őrült öreg Dr. Caligari egy Somnambulist-t (holdkóros), Cesare-t mutatja be műsorszámként. Caligari elárulja a kíváncsi nézőseregnek, hogy Cesare bármilyen kérdést meg tud válaszolni. Alan kap az alkalmon és megkérdezi halálának időpontját. A holdkóros válasza megdöbbentő: állítása szerint Alan másnap reggel már nem fog felébredni. Ennél megdöbbentőbb dolog, mikor Cesare válasza beigazolódik: Alan következő nap virradóra tényleg meghal. Francis, kedvese és annak édesapja próbálják barátjuk halálának titkát megfejteni, a szálak pedig Caligari doktorhoz és a Somnambulisthoz vezetnek. A rejtélyes orvosról Francis lassacskán felkutatja az igazságot, sőt a film csavaros végkifejlete magáról Francisről is tartogat meglepetéseket.
Teljesen magával ragadott a történet. A holdkórosság témája magában hordozza a titokzatosságot, a rejtélyt, misztikumot. A Cesare-t megformáló Conrad Veidt játéka volt rám a legnagyobb hatással. Szinte lélegzetvisszafojtva figyeltem jóslatát, tetteit. Arckifejezései – amit a remek smink még jobban kiemelt – kellemes borzongást okoztak. Bár le kell szögeznem, hogy az ilyen témák engem kicsit érzékenyebben érintenek.
Összességében számomra az eddig látott legjobb némafilm a ’22-es Nosferatu után és kicsit sem csodálkozom azon, hogy készítése után közel 40 évvel is még a legjobb alkotások közé gondolták - ma is ott a helye.
IMDb
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)




