2012. december 30., vasárnap

Resident Evil: Afterlife (2010)


Mikor 2-3 éve beköszöntött a 3D őrület, a Kaptár sorozat is megkapta a saját háromdimenziós folytatását.
A Túlvilág folytatja a harmadik rész végétől a történetet: Alice szembesült azzal, hogy a Védernyő az Alice-projekt során jó pár klónt gyártott le, ezeket maga mellé állította és gyakorlatilag egy komplett Alice-hadsereget tudott összeverbuválni. Sokadmagával pedig ellátogat többek közt a tokiói Umbrella intézménybe és rendet tesz.
A túlélők helyzete továbbra sem túl rózsás, sokan abban bíznak, hogy létezik egy Arcadia nevű hely Alaszkában, amely fertőzésmentes, békés környezet.
Főhősnőnk összetalálkozik megint egy civil túlélőcsapattal Los Angeles egy börtönében, ahonnan viszont kénytelenek továbbállni, mikor fertőzöttek törnek fel az alagsorból. Létszámcsökkenéssel igaz, de eljutnak Arcadia-ra, bár nem teljesen olyan hely ez, mint amire számítottak.
Az Afterlife cselekménye már teljesen elkanyarodott az élőhalott-témától, gyakorlatilag Alice és az Umbrella folytonos csatájába mélyedhetünk el jobban. Ez a cselekményszál pedig kezd kissé kellemetlenné válni. Alice minden részben szinte meghal/súlyosan megsérül, ezután újra az Umbrellához kerül, felturbózzák/felépítik újra, majd megszökik tőlük és újra megpróbálja szétcincálni az egész céget – sémává vált. A negyedik részben is feltűnik egy Védernyős nagyfőnök, akivel a már menetrend szerinti végső összecsapásban kell leszámolnia Alice-nek.
A Túlvilágba úgy vettem észre, hogy megint kerültek olyan karakterek, akik szinte nulla szinten vannak kidolgozva – gondolok itt például egy olyan személyre, aki az előző részből megismert egyik hölgynek a bátyja (??). Ezt viszont még kisebb gondnak találtam. Idegesítőek és gyakorlatilag felesleges túlzások voltak azok a pillanatok, mikor az adott jelenet lelassult és megállt, ezután a lestoppolt részletet minden kameraállásból körbenézhettem, majd hirtelen továbbindult a film. Nyilván ez a 3D miatt volt, de sajnos nem értettem, hogy nekem miért kell megnéznem ilyen pontossággal Alice levegőben lebegő testét. Nem beszélve egy szintén kellemetlen dologról: a cég feje, akivel később Alice-nek össze kell csapnia, szintén kicsit módosult szervezettel rendelkezik, aminek eredményeképp olyan gyorsan képes mozogni, hogy kikerüli a golyókat – PONTOSAN úgy, ahogy azt ’99-ben lélegzetvisszafojtva láthattuk Neoval a Matrixban. (?)
A Kaptár: Túlvilág az egyik leggyengébb rész az egész szériában. Sajnos elveszítettem a fonalat a történetvezetésben, elveszítettem az érdeklődésem a sorozattal kapcsolatban és Paul W.S. Anderson fantáziájába sem szeretnék belekukkantani már – akkor inkább egy barlangba tekintek be.

Resident Evil: Retribution (2012)


Az idei Resident Evil film – sorban már az ötödik – követi az eddigi megszokott menetet: ott kezdődik, ahol az előző epizód befejeződött.
Alice és a maradék túlélő eljut Arcadia-ra, de sajnos nem sokáig maradnak háborgatás nélkül, a Védernyő Vállalat máris közbeszól. Az összecsapás közben Alice megsérül és a tengerbe zuhan, ahonnan a cég egy eldugott oroszországi bázisára szállítja őt. Ahhoz, hogy kijusson erről a helyről, szövetkeznie kell egy régi ellenségével, illetve végig kell mennie pár szimulációs pályán.
Én úgy gondoltam, hogy a negyedik rész a szemetes konténer legalja, de rájöttem a Retribution első 20 perce után, hogy elhamarkodottan vélekedtem anno. Anderson itt már huszadrangú fenyegetésnek állítja be a fertőzötteket, Alice-re és még élő társaira az Umbrella jelent már csak jelentős veszélyt. Ezt főképp azért is érezheti a néző, mivel már az előző részben sem nagyon láthattunk zombis közelharcot.
Ezen epizód egyik érdekessége az, hogy Anderson megpróbálta visszahozni a régebbi részek kedvelt szereplőit, többek közt a Michelle Rodriguez által alakított Rain-t is. Ahhoz, hogy ez sikerüljön is valahogy, eléggé meredek megoldást kellett hozzá kitalálnia. Ami sikerült is, csak éppen borzalmas ötletnek éreztem az egész film alatt. Egyszerűen ez így nem működőképes. Ez az egész 85 perc olyan, mintha egy óvodás belenyúlt volna a RESIDENT EVIL KARAKTEREK feliratú dobozba, kivett volna belőle 8 marionett bábut és két keksz között kitalálta volna a Megtorlás további cselekményét. Egy épkézláb párbeszéd nem hangzik el, a cselekmény pedig továbbra is azon a lejtőn buckázik végig lefelé, amit már az előző rész vége felé talált meg a rendező úr.
Sajnálatos, hogy mi lett egy remek akció-horrorból a pénz hatására. Legjobban Alice karaktere az, amit sajnálok, hogy mivé lett. Egy szimpatikus, erős és elszánt nő, aki sok mindenen keresztülment. Erre az utóbbi két részben folyton olyan őrült dolgokat írtak személye köré, hogy az értelmesebb nézőnek a haja égnek áll tőle.
Újra csak azt tudom mondani, amit az egyik előző epizódnál már leírtam: lehet, hogy a kevesebb több lett volna. A harmadik rész után meg kellett volna húzni a határt.

„A nevem Alice – és mindenre emlékszem.” Hát, én ebből semmire sem akarok emlékezni.
IMDb

2012. december 26., szerda

Resident Evil játékismertető összefoglalás


 Magával a Resident Evil névvel már nem is emlékszem mikor találkozhattam előszőr. Gyerekkoromban kimondottan foglalkoztatott a játékvilág, akkor még főleg pc-s színtér, tekintve, hogy akkoriban külföldről (!) lehetett csak ps2-t beszerezni és számomra még a 3D kártya is csak álom volt, így a magazinokon kívül sok saját élményem nem lehetett. (Emlékszik még valaki, hogy milyen élmény volt egy haverhoz átmenni és játszani az Alien vs Predator 2-vel?) Ez ma már nevetségesen hangzik, de én a mai napig tisztán emlékszem az érzésre, amikor az akkori csúcsgépeken egy napig gyötörhettem a Max Paynet, Mech Warriort, Undyingot vagy az előbb említett AvP2-t, amikről előtte csak a tesztekből tudhattam bármit is, (a The Thing játék végigjátszását 3 évvel előbb olvastam, minthogy magával a játékkal játszhattam volna).
Persze idővel hozzám is eljutott a technológia, így jópár évvel a játékok megjelenése után, de sikerült beszereznem mind a 3 RE-játékot (szigorúan eredetiben, mivel akkor még az internet jobb helyeken is csak délután 4től reggel 8ig üzemelt). El sem tudtam volna képzelni, hogy én valaha több GB-nyi játékot tudok majd mindössze pár kattintással beszerezni. Talán ennek is köszönhető, hogy mára már elveszett a varázs, amit egy játék nyújtani tudott azzal a pár nappal, amíg a végére nem
értem.
 A témához visszatérve a Resident Evil korszakalkotónak bizonyult a maga korában. Fejlett grafika, (a pc-s Resident Evil be is bukott,mivel akkortájt még a csúcsgépeken is döcögött) ennek következménye lett, hogy a Resident Evil igazán csak konzolon volt befutott cím. A maga horror műfajában talán az első és egyetlen igazán sikeres cím lett, a műfajteremtő Alone in the Dark akkortájt már leáldozóban volt,
azt hiszem a 3. vagy 4. rész is elég lágy fogadtatásban részesült. A Resident Evil tökélyre fejlesztette a túlélőhorror zsánert. Fejtörők, zombik és mutálódott ellenfelek, akkor még érdekes történet és feszült barangolós játékmenet.Talán érdekesség, hogy az első rész eredetileg jóval zsúfoltabb zombijáték lett volna és Biohazard néven készült, majd félbemaradt.
 Végül az első Resident Evilben megismerhettük az Alpha csapatot, akik a Bravo csapat (ők a Raccoon City környékén történt erőszakos halálesetek kinyomozására indultak)
eltűnése után érkeznek a helyszínre és rövid időn belül egy házba kénytelenek menekülni. A csapatból két irányítható szereplő állt rendelkezésünkre:Chris Redfield és Jill Valentine személyében. Attól függően, melyiküket választjuk, alakult a játékmenet, ezzel késztetve az újrajátszásra.
 Őszintén szólva az első játék volt az, ami legjobban megkövetelte a túlélő játékmodort, hisz lőszer híján maximum egy marokkéssel eshettünk neki a ránk támadó fertőzötteknek, akik igen kemény ellenfélnek bizonyultak. Egyik-másik Resident Evil se követelt meg tőlem annyi taktikázást és rohangálást, mint az első.
 A második rész helyszíne a fertőzött Raccoon City, ahova Leon az újonc rendőr szolgálatra és Claire a bátyja keresésére érkezik. A városon anarchia lett urrá, az utcákat zombik lepték el. Két főhősünk találkozásuk után hamar rádöbbennek, hogy rajtuk kívül vajmi kevés esély van arra, hogy élő személlyel találkozzanak. Egy váratlan zombitámadásnak köszönhetően külön kell válniuk Raccoon utcáin, így egyedül kell végigküzdeniük magukat a raccooni rendőrségig.
 Szerintem a valaha készült legjobb RE játék a második rész, a fertőzés utáni káosz atmoszférájával, a történetével és játékmenetével (bár, aki az easy-n kezdi, avagy a rendőrségi ládából előszedhető nehézfegyverekkel ment, annak azért bizonyosan nem volt annyira lebilincselő a túlélőhorror feeling).
 Az ezzel tudtommal egy időben játszódó harmadik játék igazából a 2. rész árnyéka lehetett csak, ahol Jill Valentine-t irányíthattuk, olyan
játékmeneti újításokkal, mint a lőszerek kombinálása és persze megjelent az azóta RE ikonná váló Nemesis is, akivel a játék során tucatszor kell megütköznünk (ötlethiány?) és aki rejtélyes módon elképesztő gyűlöletet érez minden S.T.A.R.S. tag iránt.
 Igyekeztem minél kevesebbet mondani a történetről elvégre csak a rövid bemutatás volt a célom. Talán el is érkeztünk a RE brand bukásához, ami nem más, mint a 4. rész és a rákövetkező epizódok. Persze az említett 3 fő részen kívül készült több mellékszálon futó játék PlayStationre és egyéb konzolokra.
A RE4 volt az első olyan Resident Evil, ami vélhetőleg az alapsztori unalmassá válása miatt, egy misztikusabb irányba próbált elmenni. Azt hiszem ezzel a lépéssel sikerült a Campconnak megölnie az egész RE brandet. Leonból valamiféle szuperügynök macsót csináltak és a fertőzött történet elment valami nagyon! más irányba,  amit én már nem tudtam befogadni.
 A Resident Evil mára egy agyonhasznált és elfajzott brand lett, amin nem változtat az se, hogy az újabb játékok próbálnak visszatérni az alapokhoz, mivel a minőségük még csak a közelébe se ér az első 3 résznek. Egy tökéletes példát láthatunk arra, mit tesz egy ragyogónak indult sorozattal a pénz és a mainstreamesedés. A Resident Evil valahol az ezredfordulónál ért véget és ma már mindössze csak emléke megcsúfolását láthatjuk. Szomorú, hogy van, akinek a Resident Evil csak azt jelenti, amiről már évek óta szól és nem is
emlékezhetnek arra, ami egykoron volt. Én azért maradok a régi RE rajongója, azzal 3 könyvvel, ami Magyarországon megjelent és azzal a pár játékkal, ami még Resident Evil. A játéktörténelem minden bizonnyal egy igen kiemelkedő alkotása volt az első pár RE játék, amiket továbbra is elő fogok szedni
minden évben, ahogy eddig is tettem.

2012. október 4., csütörtök

The Rift (1990)



Furcsának tűnhet egyeseknek, hogy ezt a filmet választottam újabb cikkem tárgyának. Én magam is csupán közepes minőségűnek mértem be, de egyszerűen van benne egy csipetnyi „kilencvenesévek-adalék”, ami egész fogyaszthatóvá teszi ezt a mindössze 79 percet.
Egy felderítő csapatot küldenek le a tenger mélyére, hogy utánajárjon egy korszerű tengeralattjáró rejtélyes eltűnésének. A legénység egyik tagjának felkérik az eltűnt mélytengeri jármű egykori tervezőjét is, aki vonakodva bár, de belemegy a dologba, s ezután a Sirius II nevű tengeralattjáró elindul, hogy feltárja Sirius I titkát. A víztömeg mélyén egy furcsa hasadékra bukkannak, ahonnan az eltűnt jármű fekete dobozának jelzését észlelik. A sikeresség érdekében úgy döntenek, hogy elhagyják a hajót és maguk derítik fel, hogy mit rejt a sötét és nem éppen barátságos mélytengeri üreg. Kezdeti kételkedésük nem alaptalan, ugyanis amibe ütköznek, képzeleteket felülmúló.
Megértem azokat, akiket kicsit sem hatott meg a The Rift igenis létező bája. Talán ha nem lennék olyannyira elfogult a régi VHS-kincsekkel szemben, hasonlóan éreznék a megtekintése után. Ez a film nem próbál több lenni annál, mint ami valójában, és ezt eléggé tudom értékelni. Amit még pozitívan fogadtam, az a hasadékbeli „élet” ábrázolása: abszolút kilencvenes évek eleje.
A Hasadék a spanyol Juan Piquer Simón munkája, aki már ezelőtt 3 alkotásával is elszórakoztatott. Nem mondom azt, hogy borzasztóan eredeti az úriember, de engem meg lehet venni egyhamar olyan művekkel, mint a gusztustalanul szórakoztató Slugs (1988) vagy éppen a klasszikusnak számító Pieces (1982).
A filmre visszatérve szerintem megér egy próbát azok számára, akik régen titokban surrantak be a tékába és mazsoláztak a poros polcok közt, vagy éppenséggel a Ray Wise rajongóknak. Még akkor is, ha a történet megkurtítva első látásra a The Abyss-ra hajaz.
IMDb

2012. szeptember 30., vasárnap

The Woman in Black (2012)

 A 2012-es The Woman in Black az eredetileg 1989-ben készült film remake-je és attól eltekintve, hogy az eredetit nem láttam (és eddigi pályafutásom során egyszer se éreztem rá késztetést, hogy ez megváltozzon), de mégis viszonylagos érdeklődéssel kezdtem bele az új változatba. Ennek oka többek közt, a megannyi honlapon/blogon/fórumon megjelent maximális pontos kritika (hozzáteszem, ez nem lesz köztük).
 A The Woman in Black középpontjában egy ingatlanügynök, Arthur Kipps áll, akit egy elhagyatott ház eladásával bíznak meg. A kisvárosba érkezve Mr. Bentley-t leszámítva igen ellenségesen fogadják az ügynököt. A háznál járva pedig Arthur egy feketébe öltözött nőre lesz figyelmes, aki eltűnik, mire kiderülne ki is ő. Visszatérve a városba, egy kislány a főhősünk karjában hal meg, mire a helyiek még ellenségesebbé válnak.Kiderül egy régi gyermekhalál, a titokzatos nő egyre közelebbről mutatkozik és a ház egyre különösebb, paranormális történések színhelye lesz.
 A film közel másfél órájával számomra talán az egyik legfárasztóbb filmes élményemet nyújtotta. Ha jól emlékszem egy óra körül jártam, amikor még vártam a csodát, vártam, hogy megtudjam mi is az extra, mi is az, ami a legtöbb kritikusnak tetszett, de arra jutottam, hogy semmi. Én valami oknál fogva rühellem az amcsi ijesztgetést, ami a 21. századra igen népszerű lett világszerte és most megkaptam minden idióta, egyszer látott klisét egyben. A háttérben kinyíló ajtó, az üvegben megjelenő fej, a hintaszék és társai (a házban alvós jeleneteknél vesztettem el minden reményem). A végkifejlet várható, igazából az egész film egy marha nagy klisékupac és nagyon remélem, hogy a közelembe se kerül a maradék életemben.Végül azért egy pozitívum is eszembe jut, mégpedig, hogy Daniel Radcliffe 8 film után végre megtanult színészkedni. Számomra az év csalódása volt, nem kell ezzel egyetérteni, de ideje volt egy negatív véleménynek is. IMDb

Madness (2010)

 A Madness azon kevés, a közelmúltban készült low-budget filmek egyike, aminek sikerült elnyernie tetszésem.Ennek oka többek közt az is, hogy nem rakták tele kokányolt CGI effektekkel, azokat sikerült minimálisra szorítani, ami ma már megbecsülendő, tekintve, hogy a lefilmezésen kívül egy Adobe-program felelős a legtöbb mai selejtért (ami persze nem az Adobe hibája). Nálam pedig a CGI - még ott is, ahol igényesebben van kivitelezve - allergiás reakciót vált ki.
 A történet a szokásos, egyszerű fiatalok - vidéki emberek koncepciót követi azzal a kivétellel, hogy itt sikerült karaktereket létrehozni, legalábbis a redneckek körében. Két táncoscsaj éppen versenyre tart, majd az útba eső benzinkútnál belebotlanak két srácba, akiknek lerobbant az autójuk. Felveszik őket, majd egy fekete terepjáróból egy borzot dobnak a szélvédőre. Az autó az árokban köt ki, majd egy lerobbant furgon felveszi őket. Hamar rá kell jönniük, hogy csapdába kerültek. Az egyik srác kiugrik az autóból, a többiek pedig foglyul esnek és nem is tudják mi vár rájuk.A történetet részletezni nem kell szerintem senkinek. Foglyul ejtés után kínzás, menekülés, üldözés és a szokásos.
 A gore áh! végre gore, nem holmi CGI szarakodás, teljesen korrekt, művértől fröcsögő gyilkosságokat kapunk. Ami viszont igazán tetszett, hogy a cselekmény az elejétől a végéig tart, nem kell végigszenvedni a bevezetőt, a felesleges mászkálásokat és a teljesen feleslegesen elnyújtott drámázást. Persze a maga low-budget varázsával, de minden működik és megvan a filmben. Külön piros pont a bevezetőben látható kivégzésért, a már említett redneckekért és a szépfiú meggyalázásáért (hihetetlen, hogy két csaj és egy srác közül pont a srác lesz megalázva, zseniális!). Rengeteg hiba van a filmben, de mindezt feledtette az egyébként roppant jól működő hangulata.
Nem egy halál komoly alkotással állunk szemben, leginkább party filmnek vagy kikapcsolódásnak ajánlom, de arra az egy alkalomra mindenképp. IMDb

2012. szeptember 11., kedd

Poison for the Fairies (1984)



Ez a mexikói nemzetiségű horror, amit hazájában több díjjal is jutalmaztak több kategóriában, a gyermeki fantázia sokszínűségét és kifinomultságát hívja segítségül, hogy a szórakozás garantált legyen.
Új városba, és ebből kifolyólag új általános iskolába kerül egyik kis főhősnőnk, Flavia. Hamarosan megismerkedik egy – már első látásra is roppant különlegesnek tűnő – kislánnyal, Veronicával. Az egymás iránti kölcsönös kíváncsiság és különcködésük szépen lassan összehozza őket. Veronica pajkossága és sunyisága kezdettől fogva érezhető, ami szemben áll viszont Flavia visszafogottságával, belé nevelt szófogadásával. Családjaik anyagi helyzetében és felépülésében sem hasonlítanak: Flavia tehetős és harmonikus hátteret tudhat magáénak, míg új kis barátnője a nagyanyjával és annak házvezetőnőjével él szerényebb keretek közt. A cselekmény akkor válik nem mindennapivá, mikor is Veronica elárulja Flavianak, hogy ő valójában boszorkány. Ezt a különös dolgot pedig olykor hajmeresztő cselekedetekkel igyekszik bizonyítani – igencsak sikerrel. A kezdeti kisebb trükköket pedig felváltják az igazán komoly tettek, melyek következményei kicsit sem elhanyagolhatóak, sőt.
Az igazság az, hogy nehezen viselem a gyerekeket egy filmben, mondhatni utálom őket. Itt viszont abszolút pozitív a véleményem a két lánykaraktert alakító kis hölgyről, ugyanis baromira jól játszanak. Feladatuk pedig nem csupán félóra játékról szól, hanem egész végig ők vannak a középpontban. Ezt a kamera beállítás is fokozza, ugyanis az egész játékidő alatt a felnőtt szereplők arcát nem mutatják, csupán hátulról, oldalról vagy az árnyékukat láthatjuk csak.
Az alkotás végkifejlete teszi fel az i-re a pontot, mert a történet nem hagyja a nézőt cserben és megadja neki azt, amire vágyik: látványt, egy kis döbbenetet, s talán egy kis rejtélyt is. Így kellene történnie mindig…